EGYHÁZ ÉS KINYILATKOZTATÁS II.

Az isteni kinyilatkoztatásról elmélkedhetünk ismét. Zsóka János elõzõ jegyzetében Avery Dulles elméletével foglalkozik, aki nem a fogalom teljes körû vizsgálatát taglalta, hanem 5 modellben vázolta fel a kinyilatkoztatás fajtáit. Az alapmodellt az elsõ részben elemeztük.

AVERY DULLES: AZ EGYHÁZ MODELLJEI CÍMÛ MÛVE XI. FEJEZETÉNEK REFERÁTUMA

II. RÉSZ

A 2. modell:
Az egyházat nem annyira a kinyilatkoztatás közvetítõjének vagy átadójának tekinti, hanem inkább azok gyülekezetének, akik a kinyilatkoztatásban részesültek. Kegyelme által Isten közvetlenül mûködik minden hívõ lelkében. Ahogy az emberek felismerik egymásan, hogy ugyanazt a kegyelmet kapják, összegyûlnek, hogy megalkossák az egyházat. A keresztény közösség különösképpen a megváltás misztériumának azt a megtestesülését, kinyilatkoztatását ünnepli, amely Jézus Krisztusban történt meg.

A kinyilatkoztatásnak ez a második modellje nagyon vonzó olyan idõben, amikor sokakat nyomasztanak a modern élet intézményi struktúrái, s közvetlen személyes kapcsolatra szomjaznak a transzcendenssel.
Azokat szólítja meg, akik olyan emberi közösségre vágynak, amelyben a szeretet és a bizalom is helyet kap. Veszélyei, hogy kis kommunák kialakítására ösztönöz, amelyekben az emberek jól érzik magukat egymás társaságában, ritka és csodálatos élményekben van részük, de az emberi társadalom egészének fejlõdéséhez nem járulnak hozzá felelõsen.
 
3. modell:
A kinyilatkoztatásnak szentségi megközelítése azokból a törekvésekbõl származik, amelyek megpróbálják áthidalni a szakadékot a látható és láthatatlan között. A kinyilatkoztatásnak két szintjét ismerik el: az implicitet és explicitet.

Az elsõ szinten a kinyilatkoztatás szavakkal kifejezhetetlen találkozás, a kegyelem tiszta megtapasztalása. Ez a találkozás azonban valamiféle látható szimbólumon keresztül valósul meg. Az ember úgy eszmél magára, hogy szavakban vagy cselekedetekben, hitvallásban vagy szentségekben megjelenõ szimbólumok révén fejezi ki azt a tudását, amivel rendelkezik.

Karl Rahner szerint Isten önközlése az ember felé két síkban valósul meg: a láthatóban és a láthatatlanban. Belülrõl a kinyilatkoztatás átformálja az emberi tudat horizontjait, az embert „lelkivé” formálva. Külsõleg a kinyilatkoztatás annak a kifejezése vagy kimondása, amit nem tárgyként fogunk fel. A kinyilatkoztatás e nézõpontból tehát lényegénél fogva krisztológiai és egyházi. Krisztológiai, mert Krisztus, mint a megtestesült Ige kifejezi és közvetíti Isten felülmúlhatatlan önajándékozását. Egyházi, mert az egyház tartja életben Krisztus szentségi jelenlétét a világban, s ezért maga is valamiképpen a kinyilatkoztatás folytatásává válik.
 
Krisztus: Isten szimbolikus kinyilatkoztatása - ennek az elgondolásnak biztos alapjai vannak a Szentírásban. A Zsidóknak írt levél úgy beszél róla, mint „ Isten dicsõségének fénye és lényegének képmása.”  A II. Vatikáni Zsinat konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról kijelentette: „ Ezért Õ - akit, ha valaki lát, az Atyát is látja - egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, fõként pedig halálával és a halálból való dicsõséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást.”

Ha Krisztus, mint szentség Isten önkinyilatkoztatásának csúcspontja, ebbõl következik, hogy az egyház, amennyiben az Krisztus szentsége, szintén az Isteninek egyfajta konkrét kinyilatkoztatása. A kinyilatkoztatásnak ez a megközelítése hasonlítható az esztétika által elemzett közlésmódokkal. A mûvész saját versének, zenéjének, mûvészi alkotásának elgondolásával, és létrehozásával teljesíti ki egyéni tapasztalatát, a mûben gyönyörködõk pedig felfrissítik és fölerõsítik a tapasztalatukat. A kinyilatkoztatásnak ez a szentségi megközelítése korunkban nagyon népszerû, mert sokan úgy érzik, hogy helytelen az elsõ modell jogászkodó megközelítése, amely a kinyilatkoztatást elõterjesztésnek fogja fel; ugyanakkor azonban nem kívánnak elszállni abba az amorf miszticizmusba, amely a második modellt fenyegeti. Itt a fõ gyengeség, hogy bizonyos esztéticizmusba hajolhat.

Zsóka János