Egyszer volt ország

Egyszer volt, soká nem tartott. Olyan érdekes érzést adott, érzést arról, hogy létezni lehet. Volt egyszer egy monarchia. S van a ma, amikor nem tuják sokan a helyüket. Ennek a két kérdésnek lehetséges válaszait Nagy Aranka keresi. Álarc. A cikk címe. Itt s alább olvasható!

Álarc
Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy nevenincs ország. Ez az ország, bár önmagát megnevezni sem tudta, mégis szinte nagyhatalomnak számított. Birodalom volt a javából. De olyan birodalom, ami önnön létébe is csak úgy hallgatólagosan egyezett bele: ha másképpen nem megy... hát... legyek,... s ha már így alakult, akkor... hát leszek birodalom. Az itt élõk örökké érezték létezésük elégtelen alapjait, a meg nem történt, vagy a nem eléggé visszavonhatatlanul megtörtént dolgok képzelete lengte be a létet. Ez az önmaga nevét sem ismerõ birodalom a tudományosság górcsöve alatt önmaga létezésének is ellentmondó ellentmondások tömkelegét produkálta. Egyszerre volt szilárd és bomló, liberális és tekintélyelvû. Ebben az országban az ember szabad volt, de rabja volt szabadságának. Fejlettsége példaértékû volt, s egyben élõ példája volt a fejletlenségnek. Multikultúrális, nemzetek feletti volt, s egyben egymással versengõ nemzeti aspirációk színtere is.
Ez az ország puszta létével elbizonytalanította a tudást. Olyannyira elbizonytalanodott a tudás, hogy például a szociálpszichológia tudománya mikoron nagyítója alá vette,... akkor létrehozta önmaga antitézisét.
Ezt az országot létének megszûnése után, utólagosan Osztrák-Magyar Monarchiának nevezték el.
Az emberek rendelkeznek a cselekvés szabadságával. Ez tette lehetõvé, hogy létrehozzák saját társadalmi csoportjuk kultúráját. Valójában a kultúra egy teremtett valóság, amit az emberek alkotnak maguknak, és ami mintegy „második természetként” köti össze az embert saját társadalmával. Nincs kultúra társadalom nélkül, de társadalom sem létezhet kultúra nélkül, s egyik sem létezne az azt megalkotó emberek nélkül. Mivel a kultúrák kiindulásakor más-más alaphelyzetben voltak az egyes társadalmak, így a kultúrák is gyökereikben és mélyrehatóan különbözõek. Eltérõ mintákkal, képekkel, értékekkel, normákkal rendelkeznek. Gyakran még akkor is, ha ez a felületen már nem látszik. Álljon itt ennek bemutatására egy szociálpszichológiai példa:
A nyugati emberképet megalkotó indoeurópai nyelvekben a személy szó a latin „persona” szóból alakult. A persona szó eredeti jelentése az antik színmûvek eljátszásához szükséges „álarc” volt.
Csak az vagyok, aminek mások látnak, így annak láttatom magam, aminek szeretném, ha látnának. De csak olyannak láttathatom magam, amilyennek mások hajlandóak elfogadni. Lényegtelen az, ami az álarc mögött van.
Így az egyén és a közösség közötti természetadta kapcsolat már a nyugati emberkép megalkotásánál eltûnt, míg a nem nyugati emberkép rendelkezik ezzel a kapcsolattal. S hogy milyen a nyugati emberkép ideáltípusának végállapota? Egy teljesen individuális és racionális személy, aki egyedi adottságait tökéletesen kiaknázva képes eljutni a boldogsához, amit elsõsorban az anyagi javak birtoklása és kamatoztatása jelent. Minden egyes helyzetben azonnal képes felmérni, melyik eszközt kell választania ahhoz, hogy a cselekvése a boldogságát szolgálja. Mivel saját elõnyeire törekszik, így a többi egyén potencionális ellenség.
S hogy állunk a magyar társadalom által megalkotott emberképpel? Az egyén egy mindenek felett álló erõ teremtménye, akinek van veleszületett méltósága és célja az életének. Közösséghez tartozó lényként deffiniálja önmagát, mint egyént, ahol az egyén és a közösség között nyílt, természetes kapcsolat van, így életének célja is csak olyan lehet, ami kapcsolatban van a közösséggel. A magyar nyelvben a személy szó a szem szóból származik. S mint tudjuk, a szem a lélek tükre.
Nem hiába közismert, hogy a magyarokra jellemzõ a pocsék diplomáciai kézség. Nem értik az „álarc” lényegét.  
Természetesen a társadalmak kultúrái hatnak egymásra, változnak, átadnak, átvesznek elemeket. Mindez azonban fõleg a felületi részekre érvényes. Az alapok nagyon lassan változnak, s ha egyáltalán változnak, akkor is csak a parányi, jelenünkben lényegtelenné minõsûlt részecskék. Ennek tisztánlátásával tudatosíthatjuk a magyar kultúra sajátságos valóságát.
A társadalommal foglalkozó tudományok egyik fõ hibája, hogy a nyugati emberkép rabjai: nyugati minták alapján vannak felállítva, és ebbõl a szempontból vonják le a következtetéseiket. Bár ismerik ezt a hibájukat, nem tudnak felé emelkedni. Így, amikor a magyar társadalomról valamilyen következtetést vonnak le a tudományosság jegyében, akkor valójában nyugati minták alapján vizsgálnak valamit, amit kizárólag csak azok alapján nem lehet, s ezzel olyan ítéletet mondanak ki, ami nem felel meg önnön valóságának. Az ilyen ítéletek azonban ettõl függetlenül mûködésbe lépnek. Hatnak a társadalomra, ami egyfajta meghasonuláshoz vezet.
A kisfalu utcáján egy fiatal lány lépdel. Tizenhárom éves. Finomkodva próbál tipegni a magassarkú cipõjében, gyermeki csípõjén igyekszik nõiesen ringatni az „éppen hogy” szoknyácskát, ami a legújabb divatlapból való. Melltartója pántja elõvillan a mell alatt megkötött felsõrész alól, de mivel csak zoknival van kitömve, a halmok kissé feljebb kerültek a kelleténél. Vállain apró kistáska fityeg, aminek pántját csak úgy tudja ottmaradásra kényszeríteni, ha a jobb vállát mereven fel- és hátrahúzza, mint a modellek az újságban. Hosszú, festett körmös jobb kezét kecsesen a táskácskán pihenteti, míg másik kezérõl megfeledkezik, és így az a lépései ritmusát egyáltalán nem követve, szinte mozdulatlan karóként tapad a másik oldalához a laza kecsesség erõltetése következtében. Arca szépen sminkelt.
„Szép vagyok, szép vagyok!” – mondogatja magában görcsösen, bár õ magát egyáltalán nem érzi szépnek, mégis igyekszik eljátszani, hogy az. Azt olvasta az újságban, a lényeg, hogy mások annak lássák. Fél éve költöztek a városba, s most haza jött nyaralni a nagyapjához. Mikor megrendelte ezt a ruhát, megmutatta az újságban a barátnõjének, aki azt mondta rá: „Csúcs jó ez a szerkó! Majd kölcsön adod, jó?” Megérkezve nagyapja ellenben azzal fogadta: „Miféle maskara ez gyermek? Úgy nézel ki mint egy félig gutaütött kaptás ló. Ne akarj már másnak látszani, mint ami valójában vagy!”
Nagy Aranka