Egyszer volt...

A népmese a hagyomány és egyben az elbeszélés mûvészete. Visszavezet, utaztat az idõben. Régen az emberek csak arról értesültek, amit szóban adtak tudtukra. Nem volt más eszközük a hírszerzésre. A szórakozásnak, a kikapcsolódásnak is az egyik formája a mesélés volt. Felnõttek meséltek felnõtteknek.

Napjainkban rengeteg mese születik, melyeket a média közvetít a gyerekek felé. Ezekkel kapcsolatban sok szó esik a "tévéképernyõn keresztül áradó erõszak"-ról. Televíziós feldolgozásban a régi klasszikus mesék is gyakran az üres szórakoztatás szintjére süllyednek. Lehet, hogy azzal, ha a mesék a piac részévé váltak, ha áruba bocsátjuk õket, elvesztik varázsukat.
Az erõszak megjelenik a klasszikus mesékben is, pl. a farkas felfalja Piroskát vagy a királyfi lekaszabolja a sárkány mind a hét fejét. Ez is erõszak. A különbség talán két dologban rejlik. Az egyik, hogy a népmesék ugyanúgy, amilyen egyszerûen eljutnak az erõszak pillanatáig, ugyanolyan egyszerûen túl is lépnek rajta. Nem céljuk, hogy éreztessék a vért vagy a kínszenvedést. A megtorlás egyszerû következménye a gonosz tetteinek. A másik pedig, hogy a gyerek nem egyedül éli meg a történetet. A szülõk mesélik biztonságot árasztó közelségbõl.

Azok a gyerekek, akiknek sokat mesélnek, ingergazdag környezetben élnek, fejlettebb a fantáziájuk. A kreativitást a mese fejleszti a legjobban. A gyerek teljes odaadással figyel a mesére, igaznak veszi. Beleéli magát. Fokozódó izgalommal követi az eseményeket, s a hõssel azonosulva átéli annak érzelmeit, indulatait. Számára a jó és gonosz harca teszi izgalmassá a mesét. Végig kell vezetni a mese útját, hogy feloldódjék benne az ezek által kiváltott feszültség. A mesék leegyszerûsítik az élethelyzeteket. Valaki vagy jó vagy gonosz, ami a valóságban soha sincs így. Morális történetek. A mesefigurák által kialakul a gyerekben a jó iránti szimpátia és a gonosz iránti antipátia. Olyan erkölcsi értékrend ez, melyhez hozzá tudja majd rendelni megszerzett tudását, tapasztalatait.

Ha a gyerek csak hallgatja a mesét, megtanítjuk vele a képekben élni tudást, olyan képeken keresztül, amelyeket a nyelv csalogat elõ. A gyerekek, ha nem is tudják elmondani, leírni, hogy hogyan is néznek ki a mesefigurák, azok mégis ott élnek a lelkükben és sajátos karakterük van.

A felnõttek realisták. Mégis elõfordul, hogy félnek a sötétben. Elõbújik belõlük a csodákat sejtõ gyerek. A felnõtt ember akkor tud közel kerülni a mesék világához, ha képes leülni és hallgatni a csendet, nézni a semmit, az ürességet. Az egy idõ után megelevenedik. Aki meg akarja érteni a meséket, hagynia kell magát elragadni a mese által. Az igazán jó mese kortalan. Ha felnõtt korban beleolvasunk, még többet fog számunkra megjeleníteni. Olyan csodákat fedezünk fel, amelyeket gyerekkorunkban is megéltünk, csak másképp. A már felhalmozódott élettapasztalat, élmény kikristályosodik a mesében.

Ha elég sokan ébrednek rá a mesélésben rejlõ értékre, divat lehet belõle, majd természetes részévé válhat a mindennapjainknak. Megérné, a gyermekkor elnyújtása érdekében.