El Camino 2010, Año Santo Jacobeo - avagy a zarándoklatról |
|
| szerző: Szabó Gábor | 2010-07-04 |
„Nem lehet boldog, aki nem utazik. Ugyanabban a szűk körben még a legkiválóbb ember is bűnözővé válhat. Indra a vándorok védőistensége – utazz hát!” (Aitaréja-bráhmana)
A Santiago de Compostella-i zarándokhely történetében e jubileumi év, immár a 119. szentévre ad alkalmat, és felhívja a figyelmet arra a helyre, amelyet a hagyomány idősebb Szent Jakab apostol sírjának ismer el. II. Kallixtusz pápa 1120-ban engedélyt adott Compostelának, hogy minden olyan évben, amikor Szent Jakab apostol ünnepe július 25-e vasárnapra esik, szentévet hirdessen (Año Santo Jacobeo). Egyben ezzel lehetőséget nyújt a zarándokoknak a teljes búcsú elnyerésére. A harmadik évezredben második alkalommal tartanak szentévet, az elsőre 2004-ben került sor. A következő pedig 2021-re esik majd(!). Az idei szentév alkalmából Barrio érsek „A hit zarándokai és a feltámadt Krisztus tanúságtevői” című pásztorlevéllel fordult a hívekhez. Ebben az értelemben a Jakab apostol sírja felé haladó zarándoklat nemcsak egy öncélú cselekedetnek felel meg, hanem beilleszkedhet akár a megtérés, az újjászületés személyes útjába is.
Mindenekelőtt tisztáznám, Reinhold Messner után szabadon, hogy kétféle ember létezik a földön. Az egyik csoportban lévőket hidegen hagyja a zarándoklás ténye, és nem érzik át a szakrális helyek hívogató erejét; a másik csoportba pedig azok az emberek tartoznak, akiknek még a szívük ritmusa is felgyorsulhat, ha az útra gondolnak, és nem nyugszanak meg addig, amíg az életükben el nem zarándokolnak oda, ahová húzza őket az a bizonyos sacrum. Megvallom, én az utóbbiakhoz tartozom – 2007-ben végigjártam a Szent Jakab-útnak, a Camino Francés (francia út) szakaszát Pamplónától Finisterráig –, és elsősorban hozzájuk címzem az írásomat.
Persze, azonnal felvetődhet a kérdés: miért kell valakinek elmennie Észak-Spanyolországba végiggyalogolni circa 800 km-t? Miért nem köröz a Balaton körül, vagy éppen tesz egy honismereti utat az ország egyik végéből a másikba, mondjuk Kistárkánytól Nemesócsáig? A kérdés jogos – de némi igazításra szorul.
Először: nem az úti cél a fontos, hanem maga az út.
Másodszor: nemcsak az út a fontos, hanem maga az úti cél is – mert a cél, ebben az esetben a Szent Jakab-sír, képes egy olyan minőséggel áthatni a felé vezető utat, amit természetesen a rajta közlekedők maguk is táplálnak – térben és időben –, hogy azt lokálisan egyedivé teszi. Ez alátámasztja az első pont létalanyiságát.
Harmadszor: nem kell elindulni az embernek – a szó kötelességetikai értelmében. Csakis, akkor kell rászánnia magát, ha döntése tudatos, nem kikényszerített, mint például a menekülés vagy a verseny. (Ha valamit meg kell tennem, azt azért teszem, mert belátom, hogy az a leghelyesebb az adott pillanatban, helyzetben. Steiner szerint ez a szabad tett igazi motívuma. Nem azért teszem, mert megtehetem, nem azért teszem, mert valaki kényszerít, hanem azért teszem, mert az adott körülmények között az a leghelyesebb, legjobb.) Visszatérve tehát a kérdéshez, a válasz leegyszerűsödik. Azoknak kell elzarándokolni Észak-Spanyolországba, végigjárni a Szent Jakab-utat, akiknek ez a leghelyesebb, legjobb válaszuk az életükben felmerülő sorskérdésekre. Saját tapasztalatom szerint ezek az emberek, ezeket a válaszokat meg is kapják. S a kérdések annyira sokfélék lehetnek…
Negyedszer: jó kiesni a biztonságosnak hitt világból egy teljesen ismeretlen környezetbe, ahol még talán az ott használatos nyelvet sem ismered. „A zarándoklat egyik leghatásosabb jellemzője, hogy hosszú időre távol tart életed megszokott dolgaitól. Ez lehetővé teszi a lélek belső átalakulását azzal, hogy elkezdi ezt a munkát... Világunkban teljes a káosz, ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amellyel létrehoztuk, nem leszünk képesek rendet csinálni a zűrzavarban... Gondolkodásunk átalakításával gyorsabban tudunk békességet teremteni... A zarándoklat célja, hogy időt adjon régi meggyőződéseinknek és túlhaladott "igazságainknak", hogy a múltba hulljanak, ezzel teremtve új és emelkedettebb távlatokat. (John Brierley)
Természetesen tisztába vagyok azzal, hogy széles a zarándokutak palettája, itt van például a Mária-út, amely az ausztriai Mariazelltől az erdélyi Csíksomlyóig vezet. Ezen az úton is járnak, most is, ebben a pillanatban, hogy írom e sorokat, de ugyanúgy baktatnak a Kailásza körül, a Fujiyamára, vagy éppen Mekka, Lourdes, Gangesz vagy Jeruzsálem felé. Az összes kontinensen megtalálhatóak ezek a szakrális központok, amelyeknek nemcsak kultúr- és vallástörténetük van, hanem a jelenvalóságuk is. Élő, lüktető spirituális centrumok, amelyekről a profán világ nem közvetít ismereteket, vagy ha meg is teszi, eléggé használhatatlanok ezek az információk. A tudás őrzője itt maga a zarándokló ember marad, a homo peregrinos, aki beszámol, közvetít és tanúsít. És maga a zarándokút, amin ha az ember nyitott szemmel jár, beleáramlik a teljesen más minőségű tapasztalás. Aki nem járta, nem tudja, és nem tudhatja.
Idézném újra John Brierley gondolatait, aki maga is a Szent Jakab-út többszöri végigzarándoklója: „Mindnyájan a magunk előállította spirituális sivatagban élünk, ahonnan száműztük a misztikus és a szent dolgokat, mivel megtévesztőnek és csalókának bélyegeztük őket. Ennek megfelelően háromdimenziós világban élünk, és elutasítjuk azt, hogy kinyissuk a kaput egy magasabb realitás felé. Kiszipolyoztuk magunkat, makacsul határt szabtunk saját lehetőségeinknek. A körülöttünk tapasztalt zűrzavar által megfélemlítve, hagytuk magunkat elcsábítani, annak sötét oldala által. Annyira belefeledkeztünk ebbe a félelmetes elképzelésbe, hogy elmulasztottuk észrevenni: magunk kreálta börtönünk kulcsa a kezünkben csörög. Akkor sétálunk ki belőle, amikor csak akarunk...“ A kínaiak szerint a tízezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik. A kérdés triviális: mikor szánod rá magadat, hogy felhúzd a bakancsodat?
Persze, hogy mindvégig a realitás talaján maradjak. A szent ma már más közegben van jelen a megváltozott körülményeknek köszönhetően. Találkoztam zarándokturistákkal (akiket lakókocsik követtek), teljesítménytúrázókkal (mert többnyire ezek az utak fizikailag is megerőltetőek, így kihívás jelleggel is bírnak – ők nagyon gyorsak), fogyókúrázókkal (akik sokszor még fel is szednek) és vallási turistákkal (a kegytárgyak és a pecsételések szenvedélyes gyűjtőivel). De mindez csak igazolja azt, hogy sokféleképpen járható az út – meg azt is, hogy ebben az egy világban élünk, kiszakadni lehetetlen. De ennek ellenére is megmarad a szakralitás, ami ha megőrzi az út lényegét, energiával teli, igaz, tiszta és jó. Természetesen, ha a zarándokok maguk is felelősséget éreznek e lényeg iránt. Ahol ez a felelősség megszűnik, megszűnik maga az út is. S itt nemcsak az útszéli szemetelés és ürítés felelőtlen szokásairól van szó, vagy a kegytárgyak kereskedelméről. Hanem arról is, hogy milyen szellemiséggel járulunk hozzá az úthoz – mit viszünk oda, és miként távozunk el onnan? Milyen nyomot hagyunk? Van-e áldozat, amit a zarándok felajánl az úton? („No pain, no glory!” – hirdetik viccesen a camino-pólók – nem oktalanul.) Képes vagy-e adni és befogadni egyszerre? Ez az ősi csere. Áldozat és áldás. A legősibb rituálé. És persze, hogyan érkezünk haza? Mit adunk azoknak, akik itthon várnak ránk? Mit tudunk megosztani mindebből?
Bizony vannak emberek, tudom, akik abból az indíttatásból is járják a caminót, hogy a saját sémáikat igazolhassák. Például találkoztam olyan szorgalmas dél-koreai fiatallal, aki a coelhói „állomásokat” fényképezte végig – mintegy leellenőrizve a művet. A másik oldalon meg, hogy legyen egyensúlyban az út: egy roskadásig leterhelt ifjú – sátor, kulacs, túlélő felszerelés (bár tudniillik, hogy a testsúly nyolcadától nehezebb hátizsákkal nekiindulni sérüléseket okoz) – az Alto del Perdón kavicsos csúcsára mezítláb kapaszkodott fel, ólomlassúsággal. Hozzá kell tennem, bármennyire is ellentmondásos, nekik is megvan a szerepük ebben a rendben – ők is tanítanak a felkészületlenségükkel. De vajon tényleg felkészületlenek? A hiba itt is többre tanít, mint a hibátlanság. Azt mondják arrafelé, hogy egy közös úton jár mindenki, mégis mindenkinek megvan a maga saját útja. Nincs két egyforma Camino.
Végezetül pedig zarándoklat legkorábbi stádiumát fejteném ki, ami lényegében a szándék megtisztítását foglalja magába. Sokan már ebben a részben elakadnak, és számukra még mielőtt elkezdődne az út, már be is fejeződik, elvetél. Miért? Ha azt akarod, hogy az utad termékeny legyen, szentelj időt a felkészülésre, ami nem csak az utazási tervet vagy a felszerelés gondos megválogatását jelentheti, hanem elsősorban azt a szellemi munkát, amely során a célod megfogalmazódik. Miért akarsz elzarándokolni? Kíváncsi vagy valamire? Szükséged van egy idegen impulzusra? Nem vagy elégedett a környezeteddel? Megoldásra váró sorshelyzetbe kerültél? Nincs kiút? Elvesztetted a hited? Keresel valamit, de nem találod? De mi az? Az a legfontosabb, hogy konkrétan meg tudd fogalmazni, magad számára, hogy mit is akarsz, mit vársz el ettől az úttól? Ezzel nem kell lemondani a nyitottságról. Épp ellenkezőleg, e konkrét, letisztított szándékod felé kell hagynod áramolni, mintegy visszaigazolásként mind a felkészülés, mind magának a leendő zarándoklatnak az eseményeit is. És hagyni, hagyni, ha átalakul, és hagyni, ha nem akar átalakulni! Az út rendkívül intelligens, s ha te magad is az vagy, és itt az érzékenységedre gondolok, akkor kiolvasod majd belőle az üzenetedet. Ha nem közvetlenül az út végén, akkor egy év múltán, vagy akár öt, tíz év múlva is. Hisz meddig is élsz ember? Talán ez is adhat egy szélesebb értelmezést a létezésednek, a benne megvalósuló utadnak. Minden egyes szakasza az életednek egy-egy nagy lépése a sorsnak, ám a közöttük lévő hatás nem szűnik meg, egy az ívük, és mozgatóerejüket megtartják egészen a halálig.
S talán ezért sem mindegy, hogy hová utazunk és milyen céllal, és nem mindegy, hogy mit teszünk önmagunkkal és másokkal, és valójában semmi sem mindegy – akkor, ha az örökkévalóság szemszögéből vizsgáljuk önmagunkat és a világ kapcsolatát. A krisztusi út nyitott mindenki számára, a kapu nyitva van, de vajon megmozdítod-e a lábad feléje?
Valahonnan valahová – valahol. A saját tapasztalatom az, hogy a kettő különbsége a legérdekesebb. Vagyis maga az út, ami a kiindulópontot és a célpontot összeköti. Átvitt értelemben ezt éljük meg a születésünktől a halálunk napjáig. – De vajon van-e második születés, és van-e második halál? Van-e részleges feltámadás? – S e kérdéseket meghaladva hangsúlyozom, ez egy nagyon-nagyon fontos része a folyamatnak. Ez a „valahol” alkalmat adhat a szokásaink levetésére, a gondolkozási sémáink átalakítására, a változásra. Szükség van erre? Hasznos? Van-e értelme, vagy minden egyes lépésünk determinált? Lapozzuk fel Mózes 1. könyvét! Vajon hogyan kerül a kígyó a tudás fájára? Vajon az Úr, miért engedett neki bebocsájtást? Vajon miért nem szakította meg a bűnbeesés aktusát? A kérdés a szabadság és a szabad akarat léte körül forog. Ezek szerint, ha van szabadság, akkor a Sátán is élhet vele? A szabadságnak nincs külön emberi privilégiuma a teremtésben? Ám, ha nincs szabadság, akkor miért engedtetik meg a rossz? Vajon nem azért-e, hogy az ember válasszon, és a választás következményeinek terhét viselve formálódjon azzá, amivé képes? És ezért írtam, hogy a zarándoklat ugyan alkalmat ad a változásra, de nem mindenki él vele. A teremtéshez nekünk is hozzá kell tenni a magunk részét. Így válik teljessé. Tudnunk kell olvasni az életünkben – az úton. Felismerés vagy anamnézis? Platón is ezt írja a barlanghasonlatában. Nem sokan ismerik fel a barlangból kivezető utat, de lehetőségei szerint (potencionálisan) bárki felismerheti. Nem sokan választják a jót, de lehetőségei szerint bárki elkerülheti a rosszat. Itt van az ember súlya és ereje és individualitása. A teremtés nincs kész, nem egy befejezett folyamat, neked kell befejezni önmagadon, önmagadban, önmagadért.
S a világ története, csak ezután kezdődik…
Hangsúlyozom, ehhez a befejezéssel vegyes kezdethez nem kell elzarándokolni mindenkinek. De valakiknek igen. Őhozzájuk szóltam.
P. S. : „Igazi félelmünk nem az, hogy kevesek vagyunk. Igazi félelmünk az, hogy módfelett sok hatalmunk van. A fényességünk, és nem a sötét oldalunk az, ami a legfenyegetőbb számunkra. Azt kérdezzük magunktól, ki vagyok én, hogy csak úgy nagyszerű, káprázatos, tehetséges és csodálatos legyek? Valójában, mi jogon ne lennél az? Isten gyermeke vagy. Ha kicsikét játszod, az nem szolgálja a világot. A visszahúzódásba semmi nyereség nincsen, hacsak nem az, hogy mások nem érzik magukat fenyegetve körülötted. Azért születtünk, hogy felmutassuk Isten bennünk lévő dicsőségét. Ez nem csak néhányunkban, hanem valamennyiünkben ott van. És amikor hagyjuk fényünket ragyogni, öntudatlanul is engedélyt adunk a többi embernek arra, hogy ők is megtehessék ezt. Amint megszabadulunk a félelmeinktől, személyiségünk egycsapásra másokat is felszabadít.“ (Nelson Mandela)
(fotó: Molnár Tamás)
El Camino     |
A galéria megnyitása: http://www.rovart.com/hu/gallery.php?id=145 |