Elment a nagy öreg

1910 - 2006. Szép hosszú ív! Szép élet! Pokolbéli víg napoktól kezdve, békés és szerelmes napokig minden belefért. A végén még a halál is. Csak úgy csendesen, éjjel, ahogy kell. Polgár módra. Elment Faludy György. Béke vele!

Szobámban este, balra a plafon alatt mélykék
ködfelhõ lebeg. Látom, pedig tudom, hogy nincsen.
Istenrõl álmodom és zaj riaszt, itt a rabló,
felülök, bár tudom hogy nincs itt rabló, sem Isten.
Ablakomból lesem a szerelmespárt a parkban.
Megvígasztal, ha látom, hogy a férfi vadkan.
Egykor ruháik alatt lányok meg fiúk testét
képzeltem el. Ma már nem. Ez lenne az öregség?
Vágyam még szórakoztat, bár nem üldöz már engem.
Meghaltam volna sokszor. Életben tart szerelmem.
Epikúr, Voltaire, Plátó, Epiktétosz: kísértek
a múlt idõn át. Most õk pár útszéli kísértet.
Kérdezhetsz tõlem bármit. Tudok felelni száraz
hangon, mert megtanultam, hogy hamis minden válasz.
(Budapest, 2000)

Háromszázhuszonnegyedik szonett

A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két õs tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fû, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból elsõ zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdõdik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendezõ? Vagy van? Hol? Kicsoda?
(Budapest, 2000)

S ha a Mester megbocsájta, de ugyan miért ne bocsájtaná meg, egy karikatúrával, Gyenes Gábor, grafikus rajzával egészíteném ki ezt a profán elköszönést!