Eltelt másfél év

Azt írta nemrég a mi „Pixelünk“ – egy megjegyzésre válaszolva –, hogy „az igazat megvallva, a Tháliában se történnek nagy események“, meg hogy számára az utolsó jó darab a Tóték volt, „leszámítva azt a felesleges aktuálpolitikai hercehurcát“, ami a bemutatót kísérte...

Elgondolkodtatott nagyon. Hogy hogy is van ez a dolog a Tháliával, a színházzal és az aktuálpolitikával? Mi volt a Tóték kapcsán „a nagy esemény“; és hogy mi van most, illetve hogy mi az, ami nincs most, legalábbis szerintem, a Tháliában. Se.

Ha valaki nem emlékezne rá, vagy nem értesült volna róla akkoriban, tájékoztatásul elmesélem, hogy 2007 márciusában a Kassai Thália Színház Vas Zoltán Iván rendezésében bemutatta Örkény István Tótékját.
Ez az elõadás színháztörténeti esemény volt. A rendkívüli kvalitása miatt és jogán is az lehetett volna, ám ami miatt elhíresült, az az volt, hogy a színház vezetése, „társadalmi nyomásra“, megváltoztattatta a rendezõvel az utolsó színpadi jelenetet, amelyben egyenruhás, kopaszranyírt fickók árpádsávos lobogót lengetnek, s közben egy olyan dal szól, amit 1944 végén állandóan játszott a rádió: „Ha visszajöttök majd...“ (Amikor a II. magyar hadsereg már rég nem létezett, a németek pedig körülzárták Budapestet...)
A rendezõi szándék tiszta és jó olvasható volt. Örkény Tótékja az emberben lappangó és bármelyik történelmi idõben – akár itt és most is – feltámadni képes veszélyes eszmék és gyilkos reflexek groteszk tükre, amelynek – ahogy Juhász Kata interjújában fogalmazott Vas Zoltán Iván – „... csak a kulisszája a második világháború. A  társadalomellenes, emberiségellenes, közösségbomlasztó, önjelölt próféták, ideológusok, führerek kártékonyságáról szól. Ma is tele vagyunk ilyen önjelölt nemzetmentõkkel, akik borzalmas pusztításokat végeznek a lelkekben.“
  A magyar társadalomban már akkor jelen voltak, és azóta is gombamód szaporodnak azok a félkatonai szervezetek, amelyek adott pillanatban bármikor kommandóként vethetõk be, illletve hadseregként kezdhetnek el funkcionálni. Egyelõre még beérik parádézással, nemzeti ünepeken való óbégatással, randalírozással...

Sokféle vád érte akkoriban Vas Zoltán Ivánt. Többek közt olyan, hogy miért hozott be egy kassai színházba egy magyar belügyi problémát, miért olyan hangsúlyos a rendezésében a Cipriáni professzoros jelenet (voltak, akik azt is kétségbevonták, hogy azt Örkény írta és nem õ), vagy hogy hogyan csinálhatott a „Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország“ kezdetû operett dallamára egy holokauszt példázatot. Még azt is megkérdezték egyesek, hogy egyáltalán mi keresnivalója van aktuálpolitikai kérdéseknek egy színházban.

Szóval, nem értették, tehát félreértették. Valószínûleg félre is akarták érteni.
A sok kérdésnek és méltatlankodásnak a vége pedig az lett, hogy a színház igazgatója beavatkozott a rendezõ munkájába, és arra kérte vagy utasította(?) õt, hogy hagyja ki a zárójelenetbõl az árpádsávos zászlót és a Kossuth téri történésekre való közvetlen utalást, merthogy az politikai érzékenységeket sérthet.

„A színháznak – írja Nádas Péter – hatalmában áll, hogy akadémikus és öngörcsökben vergõdõ korszakokat robbantson szét.“
A színházat ugyanõ „a rituális összelelégeztetés mûvészetének“ nevezi, majd így folytatja: „Ha ez az összelélegeztetés soha nem sikerül, akkor talán arról is gondolkodni kell, hogy a társadalom miért nem érzi elég erõsnek és egészségesnek magát ahhoz, hogy látvánnyá tegye, és látvánnyá engedje önmaga nevetségességeit és rémeit. És ha nem engedi, ha nem teszi, akkor rosszak a játékszabályok, akkor az is természetes, hogy a színház inkább süketnek, vaknak és némának tetteti magát – a megmaradásért eljátssza a színházat. Majdnem biztos vagyok vagyok benne, hogy olyan szellemi légkörben, amelyben természetes gesztussá vált minden egészséges és egészségtelen végletet letompítani, lefojtani, ott jó színházat csinálni nem lehet. Verset írni, regényt, vagy képet festeni talán. Az ha jó, eláll. Ha rossz, akkor meg mindegy. De a színpadon nem lehet sekélyes kis lelki kompenzációkkal drámát helyettesíteni. Hétszáz ember alszik el. És a színházat máról holnapra sem lehet eltenni, mert ma kell. És a színház a körülményekkel sem mentheti magát, mert tudjuk, hatalmában van, hogy akadémikus és öngörcsökben vergõdõ korszakokat robbantson szét. Hatalmában van, hogy az ellen lázadjon fel, amivel meg akarják fojtani.“  

Azóta eltelt másfél év. A közélet még botrányosabb, kaotikusabb és még félelmetesebben sötét.
Azóta már nemcsak a Kossuth téren parádéznak félkatonai bandériumok, hanem a szülõvárosomban is. A minap átruccant hozzánk egy kb. negyvenfõs csapat, közülük huszonnyolcan szép jelmezben, egész pontosan Szálasi-féle ill. arra emlékeztetõ katonai egyenruhában, karszalagosan, árpádsávos lobogóval – igaz, egyelõre(!) még fegyvertelenül –, hogy segítsenek nekünk (kinek?!) megünnepelni az elsõ bécsi döntés hetvenedik évfordulóját. (Mit?!)
Persze, nem maguktól jöttek. Mint ahogy az a vámpírlegendákból is tudható, be kell hívni a nos(ter)feratut ahhoz, hogy bejöhessen. És akadt Királyhelmecen ilyen vámpírpotentát. (Érdekes, ilyen mindig mindenütt akad.)
Utóbb azt állították magukról, hogy eszük ágában se volt senkit provokálni, õk csak hagyományt õriznek. (Szép kis hagyomány az, mondhatom, amit õriznek: üldöztetéssel, tömegmészárlással, gázkamrával, végsõsoron egy nemzet megnyomorításával járó csodaszép hagyomány!) Ja! Meg még azt is mondták, hogy õk csupán a jelenlegi magyar kormány ellen kívántak tüntetni a szlovákiai Királyhelmecen.
No comment.

Szóval, nem vádolni akartam én a Tháliát. Pláne nem így, másfél év késéssel.
Viszont figyelmeztetném mindannyiunkat, hogy akkor, azzal a Tótékkal – amit a színház különben tavaly õsszel levett mûsoráról (!) – találkoztunk a mûvészi, emberi tisztánlátással és felelõsségtudattal, láthattuk azt mûködés közben – és méltatlanok voltunk hozzá. Könnyûnek találtattunk.
Persze, elhangozhat ellenérvként, hogy ki tudja, ilyen helyzetben, hogy tulajdonképpen kinek van igaza. Nehéz manapság eligazodni.
Nem, nem az. Amíg az ember különbséget tud tenni Jó és Rossz között – és hát miért ne tudna –, addig nem olyan nehéz. De ha elbizonytalanodik, gondoljon csak a tízparancsolatra.
Az nagyon világos, bár – és ezt is mindnyájan tudhatjuk – igen súlyos beszéd.

Lovasné Leczo Enikõ