Kövesdi Károly születésnapjára
Eddig merészkedtem. Innen már a mellétei határ kezdõdik. Meg idõhatár is. Egy zsákfalucska csodás képe és környezete. Erdõk és sziklatarajok, örökös tompa zúgás a Murányka áttörése felõl, barna-veres földdel borított, gyengén hozó mezõk a kopott domoldalakon. Meg a kibukkanó agyag. Ez már Melléte. Idõhatárban pedig legaláb harminc év. Vagy több is. Azóta már csak látogató itt a költõ. Aki innen indult, akinek a környék karsztos domboldalain nõvõ fák adták ágyát, bölcsõjét, tanulópadját. Aki a szikrázóan kemény tájból táplálkozott. Olyan lett õ maga is, mint ezek a dombok, ezek a patakok zúgásával terhes völgyek itt. Kemény, mint a domoldalakon merészen kapaszkodó cserfák és tölgyek, szálas-magas, mint a messzebbrõl idelátszó sudár fenyõk. Tiszta, mint a simuló köveken sellõket buktató, robajló patak-folyó szivárványokat nevelõ vize. Árnyékos, mint a barlangok mohás szája, forró, mint a déli oldalakon kövirózsát ringató karsztperem nyáresti séta utánni pihenõpadként. Kövesdi Karcsit csak úgy tudom megírni, mint embert a tájban. Embert, aki vívódva ébred és súlyos gondolatokkal fekszik, aki valós világot hörpint és nem mímel mámort. Aki hitében és meggyõzõdésében megingathatatlan, aki tiszta gondolatgyöngysorokat kanyarít ki tolla alól. Figyelõ és észlelõ emberként, költõként elsõrendû feladatul a kiáltást, a gonosz arcába való belenézést, elutasítást tapasztaltam. Tekintettel meg egyetlen márais kézmozdulattal képes porrá omlasztani a gonoszt verseiben. Távozz sátán, mert a költõ egyetlen mágikus szava ellen sincsen fegyvered. Olyan félévszázad ad keretet ennek az emberi és költõi létnek, amiben megmaradni sem volt könnyû. Mert körülötte vagy megtörtek, vagy elhulltak, vagy beálltak, vagy megszöktek. Volt, aki talpnyalónak ment, volt aki hazát és szívet cserélt, volt aki párttagsági könyvecskéket cserélgetett és gyûjtöget máig, de Karcsi egyik csapdába sem sétált be. Talán mert természetes számára a keménynek, egyenesnek maradni alapállás. Nem cserélt szívet és hazát, bár elment, jó pár száz kilométernyire a tiszta álmokat dédelgetõ érintetlen tájból, a szülõföldbõl, mégis minden versében a topográfus pontosságával írja bele egy-egy apró göröngy változásait is. Falanszterben élünk, halálra hajtó, lelketlen, lekurvult világban. Mammon játszadozik velünk, hiába a jó verssor, a csodaszép ötlet, baltázni kell, húzni az evezõt, hogy menjen a gálya, hadd gyarapodjon más, mi meg számoljuk az aprót. Nem így kéne! Nem ezt! A nemzetnek kéne szolgálni, mindig ezt érzem Kövesdi verseibõl és minden írásából. A nemzetnek, ennek a kicsit elfelejtett, Európát soha el nem hagyott népnek kellene szolgálni. Verssel, szóval, tettel. Ez az elmúlt fél évszázad, ami lepergett Karcsi ujjai közt, errõl szólt. Súlya van, becsülete van s a szolgálat, ha nem is mindjárt, ha nem is aranyban, de csak meghozza egyszer a kívánt eredményt. Költészete, glosszái, jegyzetei, riportjai, interjúi mind arra figyelmeztetnek, hogy õrzõk, vigyázzatok a strázsán! Ember embernek farkasa, de a költõ, lát, ír, felemeli hangját mindaddig míg él. Pörös száját be nem foghatja kartotékra adatokat gyûjtõ hatalom, meg nem törheti a most oly divatos pénz hatalma. Gömöri ember, õsatyához hasonló Ádám õ, akit az Úr kegyelmébe vesz, megsimogatja bozontos haját, lehûti lázas homlokát, elcsitítja gondjait. Legalább most egy pillanatra, mikor ennek a fél évszázadnak elmúltát, világba való helyezésének elpergett idejét visszanézve méri. Isten éltesse Kövesdi Károlyt, a tájban élõ embert, a benne élõ tájat s az ebbõl születõ verseket vele együtt ilyenkor októbernek közepe táján, amikor az õ szülõfödjén csodaszíneket kever az õsz. Szászi Zoltán
|
