 Mikor arra gondoltam, Hamvas Béláról írni akarok, csapdát állítottam magamnak. Gondolatban már megvalósult az írás. Tényleges szöveg semmilyen nem jött elõ. Csak forgattam a számban a nevet, forgattam a könyveket, s végtelen kicsiségem elé tartottam megkétszerezõ tükröt. Hamvasról írni számomra hát most anyit jelent, mint megpóbálni felidézni egy estét Tiszapalkonya mellett, egy lerobbant Trabantban, a szocializmus hörgõn acsarkodó korszakában, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Nyáreleji este volt. Elzúgtam már mellettünk vagy ezren, meg elõzúgtak a szúnyogok is. Káromkodva, vergõdve, dühösen szidtuk Honecker elvtárs átkát, a Trabantot. Aztán J. elment szerelõért. Magam maradtam. Elõvettem cigarettám és a távolból felémmagasodó erõmû sziluettjére meredtem. Mint valami õskori  hegynyi szörny, úgy meredt rám. Töfögött, búgott, félelmetes távoli vibrálást gerjesztett. S ahogy néztem, valahonnan elõbukkant bennem Hamvas Béla neve. Tudatosítani kezdtem, ennek a monstre szörnyetegnek az építésénél raktárnokoskodott, ezt a sziluettet láthatta, ezt , ez volt az Õ tiszta és eszenciális gondolatainak megszületéséhez az akkor adott környezet. Nem lázadt ellene, békés , filozófikus hangulatban morzsolta ujjai közt a végtelent. Mert meg tudta fogni. Mert istenekkel társalkodott, mert olyan kapuk kulcsát képes volt nyitásra bírni, melyekhez csak kiválasztottak érhetnek hozzá. Ez jutott eszembe, s már nem volt félelmetes a sziluett, nem volt idegesítõ a lerobbant Trabant és még a szúnyogok is a világ rendjéhez kezdtek tartozni. Hát ennyit tanultam én Hamvas Bélától. Aki még azt is megtiltotta tudomásom szerint, hogy róla halála után bármit is elnevezzenek. Mester!
|
