Bocsánat! Nemcsak onnan. Van még egy forrásom. Leonardo da Vinci képei. Mert hiszem azt, hogy a gyermekkorában szemébe olvadó tájat örökítette meg a mûvész képeinek háttereként. Ki volt Õ? Máig rejtély. Festõ, filozófus, fizikus, hadmérnök, szobrász, vegyész, aviatikus, író, költõ? Vagy mi is tulajdonképpen? Talán õ volt a teremtésben az egyik megvilágosodott szellem, akibe akkora tudást és erõt rejtett az Isten, hogy évszázadokon át sugárzik életmûve és még évezredeken át fog is. Mûveivel, megalkotásuk után, szinte nem is törõdött. Mindig és mindenben az újat, a szinte megvalósíthatatlanul tökéletest kereste és próbálta. Mindazt, amit maga után hagyott, megfejthetetlen csillagrendszerré sûrítette az alkotó erõ átütõ sugárzása. Gyermekként ismerkedtem meg vele, mint oly sokan akkoriban. Sorsjegy formájában. Nagyon akartam egy biciklit. S a Mona Lisa sorsjegy akkori fõnyereménye egy bicikli volt. A biciklit valaki más nyerte meg s én dühömben össze kartam tépni a sorsjegyet, amikor az igen silány reprodukcióból rám nézett a megfejthetetlen szempár. Kisimítottam a papírdarabot és tizenegy éves fejjel beleszerettem a csodába, amit Leonardo mûvészetének neveznek. Könyvtárakat bújtam át, életrajzokat olvastam, reprodukciókat kezdtem el nézegetni. Aztán valami korombeli szõke copfos került a szemem látóterébe. Sok évvel késõbb, tudatosan, önmagam elemzésének szerves részeként újraolvastam mindent, ami hozzáférhetõ volt. Irányvonalakat adott. Rejtett megérzések megfejtését. Kinyitotta a belsõ kamrákban szunnyadó keresõ emberré válás energiáinak csapját. S azóta magaménak vallom Õt. Bárki megteheti. Rácsodálkozhat, keresheti értelmét, tanulmányozhatja az igen összetett életmûvet. S rájön, tulajdonképpen az embert kutatja magában. Ezért jó, hogy létezett Leonardo.
|
