Délelõtt az iskolába telefonhívás érkezett: fél kettõre hozzatok minél több gyereket a Rodostói ház udvarába, Kemény Henrik fog bábozni. Ha az öreg valóban fellép, akkor ez világszám – gondoltam.
Kivonultunk vagy 70 gyerekkel. Alig ültünk le a padokra, recsegve-ropogva megszólalt a hangszórókból, akár egy sercegõ gramofonból a Kemény dinasztia elõadását kezdõ talán 100 éves szignál: Szervusztok pajtikák!
Az ütött-kopott, szétszedhetõ paraván mögül kiugrott az ördög, Vitéz László, Cuclifer meg a krokodil, és játszották a mesét. Pont úgy, mint 30–40 éve. És a gyerekek is pont úgy kiabáltak, kacagtak, mint azok a gyerekek, akik a Népligetben nézték ugyanezt 30–40, vagy még több éve. Mintha visszamentem volna gyermekkoromba, a padokon izgatottan csúszkáló gyerekekkel együtt kiáltoztam:
- Vigyázz, ott az ördög!
Aztán vége lett, és Heni bácsi kijött a paraván elé.
- Ez csak 1 bácsi volt? – kérdezték kicsit csalódottan és hitetlenkedve.
- Egy bácsi volt, egy csoda bácsi.
A délutáni bábkiállítás megnyitóján a nyakkendõs szónoklatok közben ott ült az öreg, fáradt tekintetét látva ilyen gondolatok is járhattak az eszében:
- Egész életemben én szórakoztattam másokat, és most engem akarnak szórakoztatni?
Végül a protokol végeztével, mikor megszólalt a szignál-zene, felállt székébõl, kezére húzta két cintányéros négerbabáját, apró szemében szikra gyúlt és paraván nélkül kezdett könnyedén táncolni, mintha nem is 82 éves lenne. Bemutatta a láthatatlan illúziót, mely csak a leplek mögött zajlik. A kiállított bábok közül Hakapeszi, Apa bohócai és ördögfiókok bólogattak felé - az utolsó mohikán halhatatlan gyermekei.
Este megkérdeztem a fiamtól, hogy a játék végén miért nem tapsoltak már olyan hangosan, mint közben.
- Tudod anyu, az úgy van, mint amikor a Harry Potter végére értem és szomorú voltam. Sajnáltam, hogy már vége.
Kemény Henrik bábjai még megtekinthetõk Kassán a Rodostói udvar Bástya Galériájában szeptember 27-ig.
Írta: Hanesz Angelika |
