Faszék...

Íme egy elbeszélés az idei Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat gyõztesétõl: Veres Istvántól. Nagyon jó kezdés ez a díj, újabb névvel bõvült a hazai irodalom képviselõinek névsora.

   Méri Feri úgy döntött hogy csinál egy széket. Egy ilyen régi formájú, vaskosabb darab székre gondolt, hasonlóra, mint amilyen az öreganyjánál volt annak idején. Volt ugyanis ott egy fehérre festett szék, amin az öregasszony a görbebotját tartotta, meg néha mást is. Aztán amikor meghalt, és a házra vevõ akadt, kidobták az egész berendezést faszékestül. Méri Feri azóta kicsit sajnálta, hogy akkor nem mentette meg azt a fehér széket, milyen jó lenne most azon üldögélni az udvaron.
   Hát most meg nekiállt, hogy összeüt egy hasonlót. Éppen volt egy kis ideje, úgyhogy  miután gondosan megtervezte a mûvet, még aznap öszze is vágta a szükséges faanyagot. A tervek szerint tizenhat részbõl kellett, hogy álljon a szék. A két hátsó láb, amelyek egy részt képeztek a támla két szélével, majd a két elsõ láb, a lábak közti átkötések, akkor az ülõke három deszkalapja, és végül a támla rácsozata. Ez így összesen tizenhat elem. Ha Méri Feri egy huzamban csinálja meg a széket, akkor is beletelik neki vagy két napba, de közben munkába is kellett mennie. A telefongyárban dolgozott ugyanis, ott meg nincs ám pardon, menni kell, mert a futószalag is megy, és hozza a sok telefont, pontosabban a darabjaikat, amiket valakinek össze kell rakni, hogy legyen jó sok telefon, a lakosság meg telefonálhasson minél többet. Meg hát egyéb dolga is akadt ennek a Méri Ferinek közben, voltak olyan napok, amikor a széken nem is tudott dolgozni.
   Nem egész két hét múlva a szék elkészült. Csavart, szöget vagy más idegen anyagot Méri Feri nem használt, az egész mû csapolással illeszttetett össze, bár néhol helyet kapott egy kis ragasztó. Elõször azt gondolta, befesti fehérre, hogy úgy nézzen ki, mint az öregasszonyé, de ettõl a tervtõl hamarosan elállt. Bár így ránézésre szép volt, nem is billegett, Méri Feri még hiányolt róla valamit. Gondolt egyet, és elkezdett vésõvel vékony díszítéseket vájni a támla felsõ részébe, egyszerû, növényi motívumokra emlékeztetõ alakokat. Aztán amikor ebbõl is elege lett, bekente az egészet firnajsszal, hogy ne menjenek bele a szúk, és lelakkozta, több rétegben. A lakk másnapra megszáradt, Méri Feri pedig meg volt elégedve. „Jó kis szék lett ez, mit mondjak, hát én csináltam. Tisztára, mint ami az öregasszonynál volt, csak nem fehér. Dehát nem baj az.“ – ilyesféle szavakat morzsolgatott a fogai között. Feltette a széket a járdára, a házfal mellé, és ráült. Hátradõlt, majd megint elõre, keresztbe rakta a lábait, izgett-mozgott, fülelt, nyikorgást nem-e hall, de akármit csinált, a székben hibát találni nem tudott. Felkelt hát, és más tennivaló után nézett. Leballagott a kert végébe, ahol csalánt szedett, azt felaprította, megszórta kukoricadarával, és a kacsák elé rakta. Figyelte, ahogy a kacsák a hasukat tömik. Aztán visszament a házba meginni egy pohár bort. Ahogy  kilépett az udvarra, megakadt a szeme a fal mellett hagyott széken. Egy darabig még bámulta, aztán hozott a favágítóról egy szekercét. Az elsõ csapást az ülõke, a másodikat a támla kapta. Nem telt bele másfél percbe, és a járdán  csak egy halom aprófa hevert. Méri Feri visszavitte a szekercét a helyére, aztán visszament a házba, ahonnan ismét egy pohár borral tért vissza.
   Még sokáig a falnak dõlve kortyolgatta a bort, és a kis farakást bámulta. „Összeütök valami vacsorát mire jön az asszony“ - gondolta,  azzal bement a házba.

Írta: Veres István