Gachet doktor, languszta,póker

Nagyon jó dolog rovartosnak lenni.
Ezt tapasztalom immáron háromnegyed éve – de a közelmúltban nemcsak eszmei-erkölcsi, hanem anyagi elõnyeit is alkalmam volt konstatálni. Ugyanis a Rovart press cardját szó nélkül elfogadták a Szépmûvészeti Múzeumban (Degas-tól Picassóig), meg a Mûcsarnokban (Botticellitõl Tizianóig) – de még a Loire-menti kastélyokban, sõt a leghíresebb párizsi képtárakban is.
Így jutottam be a D’Orsay-ba.

Mikor – néhány éve – elõször jártam ott, végigvonszoltak a ”kötelezõkön”, úgyhogy cikáztam a fáraó Írnoka, meg a Mona Lisa, meg a Milói Vénusz között. Ezúttal elkerülhetõ volt ez a jóindulatú tárlatvezetés. Mivel kevés volt az idõ (az mindig kevés a Louvre-ra), kiszúrtam magamnak a németalföldieket, és csak õket néztem meg. A gigantikus Rubenseken átnyargalván, álldogáltam tenyérnyinél alig nagyobb zsánerek elõtt – szájtátva a bámulattól.
A Memlingekrõl Vermeerekrõl már nem is beszélve…

De volt más is, nem csak festészet. A póker-hasonlatnál maradva, ha Van Gogh a royal flush, akkor Mont Saint Michel a full, és Reims, Chartres, Nantes, Strasbourg katedrálisai a négy ász. Nagyon is meg tudom érteni T. S. Eliotot, aki állítólag azért költözött át az Egyesült Államokból Európába, mert „olyan országban nem lehet élni, ahol nincsenek gótikus katedrálisok”. Kamasz koromban sokat fantáziáltam arról (és citromsárga voltam az irigységtõl), hogy milyen lehet jáki lakosként minden vasárnap abban a templomban ülni…
De nektek mondom ezt, akik közül sokan minden nap a kassai dóm elõtt sétálgatnak?!

Szóval, mindig van miért sárgulnom. De hadd osszam meg veletek egy olyan élményemet is, ami éppen az ellenkezõjével kapcsolatos: amikor a kelet-európai szegény rokon azt éli át, hogy az irigyelt, a világ boldogabbik felén élõ embertársaink koldusok hozzánk képest.

A lányom, aki szintén részt vett az úton, Bretaigne-ban nem olcsó szállodában, és nem iskolai kollégiumban, hanem egy helybeli családnál volt elszállásolva. Vendéglátói megkérdezték tõle, hogy hol járt az elmúlt napokban. A lányom megemlítette Reimset. És a házigazda megkérdezte, hogy az milyen országban van. Ez a kérdés ugyanannyira mellbevágó, mint amennyire egybevágó korábbi, régóta gyûlõ tapasztalataimmal. (Pl. hogy mennyire szoktunk kölcsönösen csodálkozni a gimnáziumunkban egy-egy évet idõzõ francia anyanyelvi lektorok, és én. Õk azon, hogy én ismerem Stendhalt meg Balzacot, én meg azon, hogy nem olvastak se Villont, se Verlaine-t.), és utunk során begyûjtött hasonló élményekkel. Ezeket most nem részletezem. És nem akarok se álnaív, se rosszindulatúan általánosító (közismertebb megnevezéssel: elõítéletes) lenni – csak ki akar már belõlem bújni a tanár. Bizonyára tudjátok, hogy Magyarországon (is) elindultunk az úgynevezett kompetencia-orientált oktatás irányába, hogy euro-konformok legyünk, mivel a nyugatiak már régóta így tanulnak – úgymond sokkal hatékonyabban, mint mi. Nos, oda akarok kilyukadni, hogy mekkora kár lesz végképp elfelejteni a régi, lexikális tudásra épülõ oktatást.

Állítólag nem adatokat és memoritereket kell tudni, hanem abban kell kompetensnek lenni, hogy ezeket hol lehet megtalálni. A kompetens ember persze megnézheti a neten, hogy hol a túróban van Reims (feltéve, ha egyáltalán eszébe jut, hogy neki ezt meg kellene néznie), és a keresõbe beírva nyilván az is kiderül, hogy Villon kicsoda – csak hát jobb ezekkel élményszerûen megismerkedni. Mint ahogy én eddig is kompetens voltam abban az elméleti ismeretben, hogy a franciák tudják a legjobban elkészíteni a kagylókat és a langusztát, de - mit mondjak – egészen más tudást adott az, hogy megkóstoltam.
A kagyló meg a languszta – hozzájuk illõ borokkal – a hazárd kártyajáték szimbolikájához visszakanyarodva: dámapóker.

Veress Zsuzsa

képek: 1-2. Mont Saint Michel; 3. Reims; 4. Leonardo sírja az amboise-i kastélyban; 5. chambord-i kastély; 6. D´Orsay; 7-8. Chartres