Géczi Jánosról és Géczi Jánost

Szöveg és ember. Olvasó és szerzõ. Kapcsolatok. Mizser Attila írásában a mai magyar líra és filozófia nálunk talán nem eléggé ismert alakját, Géczi Jánost próbálja meg olvasóközelbe hozni egy recenzióban.

Mizser Attila:
 
Részrevételek

Géczi János: Részkarc

„A röppálya lehetõségei közül
amelyek egykor fölrajzolódtak”

Meglehetõsen nehéz feladatra vállalkozott a szerkesztõ, jelen esetben Reményi József Tamás, amikor egy Géczi János válogatott verseit tartalmazó kötet gondozására tesz, tett kísérletet. Ugyanis a rendkívül termékeny alkotó kényes és rázós helyzet elé állítja a mindenkori szerkesztõt, és remélhetõleg még a majdani szerkesztõket is. Különös tekintettel arra a körülményre, szituációra gondolok, amikor is egy olyan szerzõvel van dolgunk, aki kellõképpen kísérletezõ, határokat feszegetõ poétikája mellett, rendkívül egyenletes és színvonalas korpuszt volt képes eleddig papírra vinni, teremteni.
A Részkarc címû kötet jó húsz év termését gyûjtötte egybe, próbálva ívet rajzolni az adott gerinc szabta határok közé. A remek, számomra különösen tetszõ, ambivalens cím, címválasztás szintén jól példázza a gyûjteményes, válogatott verskötetek szinte lehetetlen, abszurd vállalkozását, a kísérlet kezdeményezésére.
Az intrót az elõször itt debütáló versek jelentik a könyvben, pontosabban azt három 2003-ban írt mû képviseli, hogy aztán az 1983-as kötettõl (Léghajó és nehezéke) ízelítõt kaphassunk, bele nézhessük a pálya, a pálya képének egyes szegmenseibe, kiragadott karcaiba, amelyek belénk metszik változó vonásait a költõnek, a versíró szövegeinek, amelyek valahol bennünk, vagy rajtunk egy alig észlelhetõ, észrevehetõ sajátsággá, entitássá alakulnak lassan, egészen a 2002-es, A visszavont tekintet címû verses kötetig.
Igazából az én olvasatomban három meglehetõsen markáns, meghatározó pillérre építhetõ a Részkarc olvasási stratégiája, dramaturgiája. Az elsõ ilyen támasz, A vers nem hoz megnyugvást címû költemény, amely ideális felütéssel nyitja, ugyanakkor kérdõjelezi meg az olvasó szerepét, az újraolvasás lehetõségét, illetve annak lehetetlenségét:

„A vers nem hoz megnyugvást.
Újra és újra élteti
A cseresznye ágán a piros izzást
hol lángra kap hol elszedi…”

Ezután a szöveg után egy teljesen más szituáció intenciója válik számunkra beleolvashatóvá a sorok közé, egészen új konstrukcióba helyezve a már egyszer olvasott, kötetben megjelent, kötetekben szereplõ verseket. Egy szigorúan szubjektív asszociációs hálót szerkesztve körénk, amely meglehetõsen potens olvasatoknak adhat lehetõséget, bázist.
Az indícium, a költõi attitûd meghatározása ezekben a helyzetekben, az ilyen jellegû válogatásokban válik igazán kimutathatóvá, mérhetõvé, vagy formálódik esetlegesen egyre nehezebben észlelhetõvé a percepció számára. A (meta)narrativitás egyes köteteken (sõt verseken) belül is meglehetõsen termékeny, de érvényes, gazdag kontaminációra ad alkalmat, így meg hogy több mint húsz év termése hozható, kerül dialógus helyzetbe még izgalmasabb, beszédesebb az a konzisztens vonal, amely valahol Géczi János poétikájának természetes velejárója és sajátja. Ez a hangvétel, letisztulás és önreflexivitás alakítja ki és egyben át a költõi arzenált, a mûvek dekódolásának meglehetõsen sok, ha nem is számtalan lehetõségét jelenítve meg egy adott formában.
A második pillérnek az 1996-ban megjelent Versek címû kötetet tartom, a részbõl kiragadva, kísérletet téve az ’egész’ skiccének a megragadására. Egyébként ebben a könyvben található többek között az itt még többes számot viselõ kötetcím alakváltozata is. De számomra nagyon erõs, jellegzetes felezõnek, középpontnak tetszik a következõ kiragadott rész:

„ott mikor múlt a másik idõ
még nem jött elõ de éppen percenéssel elõtte
még ne tudd de azért mégis sejtsed
az érzést mely rázná a tested”
                                                 (Rizlingdémon) 

A játékba hozott irodalmi múlt, könnyed, közvetlen viszonyt terem a történetiség, idõbeliség és a költõi attitûd/szubjektum között. Visszautalva a hagyomány egyfajta megteremtõdésére, létrejöttére. A nyitás-zárás össze ill. egybejátszására. A vég és kezdet azonos ontológiai szituációjára, amely a költõi szubjektumot akár szolidan szemlélheti is, de jelentésétõl függõen nem törõdve azzal, figyelmen kívül is hagyhatja azt. Ugyanakkor egyértelmû sajátosságként magában hordozva az ént, tematizálva, mint egyfajta miniatûr lírai rekvizitumot. Nem tévesztve természetesen szem elõl a lírai alany individualitását. Megteremtõdését a részülésben.
Ez a folyamat egészen addig vésõdik (a harmadik pillérig), amíg el nem ér a mûtárgy végéig, határvonaláig. Amely a mi esetünkben egy a 2002-es kötetbõl válogatott vers:

„A jelene pusztítja el. Kétségtelen.
A halhatatlanság sötétje
vagy a meghatározatlanság káosza adja rá kabátját eldöntött.
Lötyögni fog rajta.
S nem állják ott körbe majd a tükrök:
nem látszik bennük
mint csöpp hosszúkás féldrágakõ
csillogó tûhegynyi méreg remek ötvösi munka.”
                                                                            (Darázs)

A szöveg megtalálja a kötet kiindulópontját. Pontosabban elér a kiindulópontig. A különbség nem létezik. Felszámolódik. Talán épp a folyamatos olvasás, teremtés jelene oltja ki. Ugyanakkor valami megbízhatóságot és otthonosságot garantál. Esetleg éppenséggel az, hogy kiröhöghetjük a halhatatlanságot, vagy, hogy amit nem ismerünk az meglehetõsen rosszul, szándékunknak nem megfelelõ módon áll rajtunk. A munka precíz kivitelezése ugyan rekonstruálható. Az alkotás mûve. Az ösztönösen rögzített folyamaté. Ahol már nem húzható éles határ. Az érzelem valamiképp anyaggá válik, alakul Géczinél, hogy megmunkálható legyen. Része. Reze. Karca. Anyaga, amelyet formálni kell, muszáj. A kötött mozgást rögzíteni, tán épp a kifeszített rímpárok közé.
A részkarc létrejön (jött) hol a formával, hol a forma hiányának az eredményeképp. A kísérletezés inspirál. A kísérletezés eszközöket igényel. Megannyi mozzanat, mint megannyi karc. Válogatott eszközök mûve.
A ré(s)zkarc eljárás. Így készül tömérdek lap. Saválló. A hiteles alkotó bátran rajzolhat bele. Az idõ, a karakteres alkotóknál kimarja a vonalat. Vonalát. A tónusok árnyaltak és hitelesek maradnak.
És hirtelen már nem is tudjuk, hogy a rézkarc precíz eljárásáról, vagy Géczi János verseirõl beszéltünk, írtunk-e épp.
(Kortárs, 2004.)