GOROMBÁSKODÁS 2.

Egyszer egy barátom levélben azt kérdezte tõlem, hogy mi a véleményem Coelhóról, lehetségesnek tartom-e, hogy õ korunk nagy lelki írója. Nem gondoltam róla semmit, mivel a nevét is elõször hallottam. De ez évekkel ezelõtt volt.

Akkor arról értesültem a neten, hogy Az alkimista számít fõmûvének, hát elolvastam. Meg is írtam a barátomnak, hogy nem csak korunk nagy lelki írójának nem tartom ez alapján, de egyáltalán írónak sem. Hanem bestsellercsinálónak.
Nemrégiben pedig tanítványaimtól kaptam kölcsön a Tizenegy percet és a Veronika meg akar halni címût – „Tanárnõ, ezt tessék elolvasni, ez tökjó!” felkiáltással.

Egy mostanában hallatlanul népszerû erdélyi íróval úgy jártam, hogy miután társaságban fanyalgásomat fejeztem ki némelyik mûvével kapcsolatban, lelkes olvasóitól újabb és újabb regényeit kaptam meg, azzal a hozzáfûzéssel, hogy ha eddig nem lettem az illetõ író rajongója, akkor az éppen ajánlott mû majd megteszi rám ezt a hatást. A végeredmény az lett, hogy elolvastam vagy kétezerötszáz oldalt, miközben a véleményem róla egyre lesújtóbb lett. Egyáltalán nem esett jól ilyen sokat olvasni tõle…
Nos, tanultam az esetbõl, Coelhóval már nem akartam így járni, tehát megálltam a harmadik opusa után. Így aztán, amit most mondandó vagyok róla, azt kizárólag a fentebb megnevezett regényei alapján mondom.
Gorombaságaimat két nagyobb kupacba kotrom össze.

1. Világvallások a supermarketben
A recept a következõ:
Végy egy érdekes sztorit, tálald nagyon egyszerûen, hogy a tömegek is megérthessék, öntözd meg bõségesen a legkülönbözõbb vallások tanulságaival – az nem probléma, ha a vallások keverednek a mágia és ezotéria lelki irodalmával –, csak arra nagyon vigyázz, hogy ebbe az egyvelegbe semmi olyasmi ne kerüljön bele, ami megzavarhatja a tömegek jó közérzetét. Csak azt mondd, amit hallani akarnak!
Az alkimista elsõsorban a zsidó-keresztény-iszlám kultúrkör elemeivel operál, beépítve természetesen a címmel is megjelölt titkos tudomány beavatási módszereit.
 Ezt lehet úgy is csinálni, hogy szintézis jöjjön létre – meg úgy is lehet, innen-onnan csipegetve az egyes elemeket, hogy kilógnak a következõ lólábak:
Posztmodern korunk a kulturális relativizmus és pluralizmus kora, jól megfér mellérendelõ viszonyban bármi bármivel. És minthogy ebben a globalizált világban a lokális közösségek javarészt már nem mûködnek, a magányos tömeg egyedei biztos útjelzõk nélkül keresik saját útjukat, egyedül. Az önmegvalósítás varázsigéje az ilyen egyénekhez szól – soha nem közösségi jelszó.
Mindenkinek elemi erejû igénye valamiféle magasabbrendû lelkiség. De a konzumtársadalom embere fogyasztóként viselkedik a lelki táplálékokkal is. Úgy válogat, mint a bevásárlóközpontokban: csak azt teszi a kosarába, amit kedve van fogyasztani. Jézus vagy Buddha például jófej, jöhetnek mindketten, de már mondjuk a mindkettejük tanítását jellemzõ kötelezõ irgalom és emberbarátság problematikus áru, nem fér össze az önmegvalósítással – esetleg vissza kell cserélni –, nem beszélve a szintén mindkettejükre jellemzõ szegénységrõl, azt már inkább a polcon kell hagyni… Így aztán nincs mit csodálkozni azon, ha tescogazdaságos változatban jut el a tömegekhez a Tanítás.
Mindez valamelyest jellemzi Az alkimistát is, direkt módon legkevésbé talán a Tizenegy percet (bár a test, a szexualitás kapcsán ide is ömlött némi lelkizés, ott van pl. a szexfilozófián kívül Santiago de Compostella, az Út emlegetése), de leginkább a Veronika meg akar halni-t árasztja el a katyvasz.
Mert abban aztán van minden: csoportos önismereti tréning, lelki költemény, asztráltestben való belsõ utazás, beavatás és mester – de legfõképpen és mindenek elõtt a ”vállald önmagad!”, „valósítsd meg vágyaidat!” parancs.
Nem véletlen, hogy az önmegvalósítás útján elindult Veronika vágyteljesítése egy fergeteges önkielégítésben kulminál. (Nekem errõl a reklámszlogen jutott eszembe: „mert megérdemlem”. Némi kajánsággal gondoltam hozzá: Veronika tényleg ezt érdemli.)
Aki ezt a regényt kvázi-vallásos lelki élményként olvassa, hogyhogy nem jut eszébe, ha csak villanásnyira is, hogy nincs olyan világvallás, vallásfilozófia, amelyik ne az aszkézist, az önfegyelmet, a lemondást részesítené elõnyben, ha az ember tökéletesedésérõl van szó? Olyan sincs, amelyik az önmegvalósítást és az önkielégítést (a szó összes, itt most szellemi értelmében is) járható útként ajánlaná…

2. A Barbie baba háza
Ideológiai kifogásaim után következzenek röviden az írásmûvészetet érintõ szakmai kifogásaim.
Elõször is, ezeknek a regényeknek nincs se stílusa, se szerkezete. Olyanok, mint a rövidített cselekménykivonatok. (A becsületesség kedvéért le kell azonban szögeznem, hogy ennek az állításnak az igazságtartalma függ a magyar fordítás minõségétõl is. Portugálul pedig nem tudok.) Ez legkevésbé Az alkimistára érvényes, mert hiszen az nem teljes egészében Coelho leleménye, amennyiben egy ismert legenda feldolgozása, a sztori maga tehát adva volt.

A Tizenegy perc és a Veronika meg akar halni esetében Coelho szerzõi elõ- vagy utószavakban hangsúlyozza, hogy megtörtént eseteket írt meg, hogy szereplõit valós személyek élményeibõl és elmondásaiból építette fel, és ezt igyekszik dokumentálni is. Vagyis, mindent elkövet, hogy olvasóit meggyõzze: a valóságot, magát az életet kapják. Ilyen rögrealista írótól pedig jogosan várható el a hihetõség.
És akkor mit látunk? Egy tanulatlan, naiv, nagyon fiatal brazil lány prostituáltként megtollasodik Svájcban. Annyira, hogy megtakarított pénzébõl otthon házat tud venni, és támogatni tudja a szüleit – simán, problémamentesen búcsút mond az õt futtató mulatótulajdonosnak, vele együtt a szakmának, és pénzével el is indul hazafelé. Ráadásul mindvégig szolid magányban él, és soha semmilyen zaklatásnak még csak az árnyéka sem éri prostiként. A szakma közismert –  hm, hogy úgy mondjam – tárgyszerû nehézségei minimálisan sem hagynak rajta nyomot. Meg se kottyan neki, sem testileg, sem lelkileg…
És ez még semmi! Mert hõsnõnk munkája végeztével könyvtárba jár, ahol lexikonokban böngészve egészítgeti ki hiányos mûveltségét, és még szakmailag is képzi magát: a szexualitás pszichológiájáról olvasgat szakkönyveket… Ja! És majd elfelejtettem, hogy közben megtalálta az Igazit is!
Hasonlóképpen:
Ki hiszi el, hogy egy elmegyógyintézetben – ahol közismerten szigorú a (minek nevezzem?) napirend, egy ápolt éjszaka felszabadultan, õrjöngve zongorázik, és ez az égvilágon semmilyen akadályba nem ütközik, a többi beteg, a személyzet és az orvosok még csak meg sem hallják. Egyáltalán: van ilyen helyeken zongora? Jó lenne ezt megkérdezni olyan emberektõl, akik belülrõl ismernek több elmegyógyintézetet. És azt is megkérdezném egy szakembertõl, hogy vajon lehetséges-e az, hogy egy évek óta érzelmileg és mentálisan is súlyosan beszûkült skizofrén beteg – pusztán annak hatására, hogy valakit látott az önkielégítésben mennybe menni – egy csapásra ép pszichikumról tesz tanúbizonyságot… És ez a skizofrén, aki elõtte évekig nem kommunikált, most hirtelen ékesszólóan ad hangot gazdag érzelmeinek és gondolatainak.
Jó lenne azt is tudni, hogy az elektrosokk valóban megúszható-e kellemes belsõ utazásként…
De nem folytatom, mert már én szégyellem magam.

Összegzésképpen: Márquez és a többi mágikus realista dél-amerikai író abszurdumokkal írja tele a regényeit, világuk mégis hihetõ, mert hiteles: nem a valódit mondják, hanem az igazat.
Coelho azt akarja velünk elhitetni, hogy a valódit mondja, de világa a Barbie baba házához hasonlít. Ott is minden éppen olyan, mint a valóságban. Csak mûanyagból van, és rózsaszín.

Veress Zsuzsa