 Ha már két éve megtaláltuk sírját, úgy illik, legalább évente egyszer, halálának napján, július 24-e tájékában látogassunk is el a 18. századi magyar költészet kiemelkedõ alakjának, Gyöngyösi Istvánnak Csetneken példásan felújított síremlékéhez.
|
| Vannak erre vállalkozók, vannak lelkes irodalomtörténészek, lokálpatiróták, akiknek fontos a múlt, mert annak kövein járunk, arra építkezhetünk. Idén kicsit kevesebben, s aki nagyon hiányzott, az Tököly Gábor, az az ember, akinek a sírkõ szakszerû rendbetétele és visszahelyezése köszönhetõ. Remélhetõleg éppen abban a pillanatban, mikor ott álltunk és vigyázó szemmel hallgattunk egy percig, letekintett a túloldalról és egy félmosollyal nyugtázta, nem felejtünk még, nem csaljuk meg saját emlékezetünket. Tapasztalt hiányérzet helyett inkább annak kell örülni, hogyha maroknyian is csak, de ott voltunk. A Magyar Tudományos Akadémia irodalomtörténészei, Jankovics József és Bene Sándor mellett rosznyóiak és egyéb gömöri tájak képviselõi. Ott kell lenni! Gyöngyösi új kultusza éledõben, a tanár urak elmondása szerint a mostani diákok egyre jobban megszerették és kutatják, olvassák az életmûvet, élvezik a veretes nyelvezetet, kapcsolatokat keresnek egykori lakhelyén és annak környékén élõ magyarokkal. Néhány perc, alig fél óra a sírnál, majd egy kis csetneki séta, egy pohár sör a Madarász Viktor szülõházának földszintjén mûködõ igazi hangulatos kiskocsmában és újabb kapcsolatok. Feladatok, munka, erõ, buzdítás, jövõkép. Mindegy mi van a hétköznapokban, milyen szennyes és csapnivaló retorikájú hazudozás, az igazi értékek megmentése és tovább adása örökös feladat. Néhány koszorú, virágcsokrok, libegõ, barokkos formájú felhõk az égen, vihar felõl fujdogáló szél, rekkenõ melegben pilledõ madarak csivitje, vers, mondatok holtakról és élõkrõl, múltról és jelenrõl. Ennyi csupán és mégis milyen sok. Gyöngyösi szellemének éltetéséhez néhány apró adalék, amely halálának 302-ik évfordulóján erõt adhat megmaradáshoz.
Gyöngyösi sírjánál
Nekidõlni Csetneken a déli harangszónak
látni hogy gurul végig
a néptelen téren
mint koppan a hegyek karéján
s fölszáll az Úr elébe
szólni
látod-e Uram
ott lent
emberek vannak
egymás kezét fogják
szeretnének
s ha hagynád
belefonnák az ünnepet szívükbe
s ott lakhatnál Te is bennük
megengedhetnéd
hogy ne legyenek sziklák
jégtáblák
iszonyattól rianó álmok
bent a szívben
csak lágy zsongású õszi zsoltárok
amikkel dícsérnek
s egymás kezét fogva állnak verõfényes napsütésben
nekitámaszkodva a harangszónak
(Szászi Zoltán)
|
