| Egy sportcsarnokot is megtöltöttünk volna A dzsessz-mûfaj mára igazi otthonra talált a kassai GeS klubban. Bár tizenkét évnyi munka kellett hozzá, mertérte, a klub ugyanis mára fogalommá vált a városban és környékén, a tizenkettedik nemzetközi dzsessz-feszre pedig a helyszínen már nem lehetett jegyet venni. Idén történt meg elõször, hogy a háromnapos rendezvény két napján ki kellett tenni a „megtelt“-táblát a bejárati ajtóra, sõt ha hinni lehet (és miért ne lehetne) Szabados Géza klubtulajnak, az utolsó napon egy sportcsarnokot is megtölthettünk volna mi, nézõk. A dzsesszista azonban érzékeny fülû élõlény, nem áldozza be a tökéletes hangzást az anyagi haszon oltárán, inkább marad a túlzsúfolt, háromszáz férõhelyes klubban. Kassán ugyanis szinte minden helyszínen a konzervdoboz-akusztika a jellemzõ, van dolguk a hangmérnököknek, aki járt már koncerten a Moyzes utcai hodályban, tudja, mirõl beszélek.
Az igazsághoz tartozik, hogy a GeS legkényelmesebb, „asztalos-pincérnõs“ részét idén a szponzorok foglalták el. A zakós úriemberek és kosztümös hölgyek miatt a farmeros fiúk és kordszoknyás, batikolt kendõs lányok a harmadik napon jobb híján a földön, a színpad elõtt kényszerültek tábort verni. Ez végülis érthetõ, aki szponzorál, az elõjogokra tarhat igényt, még akkor is, ha a koncertek felét a büfében reprezentálja végig.
Néhány éve már nem négy, hanem csupán három zenekar követi egymást egy-egy estén, mivel a kassai publikum még nem szokott hozzá az éjszakázáshoz, az emberek szeretnek ágyba kerülni éjfélre. Érdekes módon a tapsolást se viszik túlzásba, a kilenc koncert egyikén sem fordult elõ, hogy ráadásra „kényszerült“ volna egy-egy zenekar. Inkább illedelmes, mint szûnni nem akaró köszönetnyilvánítás jellemezte a három napot, mintha a közönség azt akarná kommunikálni, hogy jók voltatok, srácok, köszönjük az élményt, de most már menjetek isten hírével, mert kíváncsiak vagyunk a következõ produkcióra. Ez a hûvös kimértség kissé furcsa, bár lehet, hogy csak nekem, telhetetlen élvezkedõnek.
Na, akkor lássuk sorban, mit hallottunk szeptember 27. és 29. között. Szinte valamennyi stílust a dzsessz színes palettájáról, a régi vágású szwingtõl a latin dzsesszen át a modern irányzatokig. Egy szava se lehet senkinek, beleértve a nagypapa-korúakat és unokáikat is.
Az elsõ estén a keményebb, rockosabb hangzást preferálók kedvébe jártak a szervezõk, a Stage Meridian nevû cseh-szlovák formáció ugyanis jazz-rockot prezentált, kissé kiszámítható, biztonsági kûr-szerû kivitelezésben, de mindenképp profi módon. A rejtélyes név mögött Palo Habera kísérõzenekarának tagjai bújnak meg, akik a frontember nélkül egészen más utakon járnak, viszont gyakran a hatásvadászat csapdájába esnek. Ez fõleg Du¹an Antalík gitáros „érdeme“, aki reflektorfénybe kerülvén azonnal mindent be akar mutatni, ami csak kihozható ebbõl a hat húros hangszerbõl. A rockzenébõl van kiút, de a huszonegyedik században talán már nem ez az.
Másodiknak két Európa-szerte ismert zenész, Lubo¹ ©rámek zongorista és Milo Suchomel szaxofonos következnek egy kvintet élén. ©rámekkel kapcsolatban elfogult vagyok, nagy kedvencem, bármit el tud mondani a zongora mögött, olyan, mintha beszélne hozzám. Ezzel mások is így lehetnek, mert marakodnak érte idehaza és küldöldön. A fiatalembert oktatóként is magasan jegyzik, zeneelméletet és dzsessz-zongorázást tanít, bár saját bevallása szerint ez utóbbit lehetetlen tanítani.
A csütörtöki nap meglepetése egy popsztár, Robo Opatovský volt számomra. A hazai slágerlisták bájgúnárát eddig nem sokra tartottam, ám ezen a fesztiválon sikerült legalább annyira meglepnie engem, mint a hazai szakmát. Nemrég ugyanis kiadott egy swinges hangulatú, rendkívül jól hangzó albumot, talán Robbie Williams ihletésére. A kassai koncerten a kilenc tagú bigband mellé egy vonósnégyest is felpréseltek a színpadra, a telt hangzás karnagya pedig az a Matú¹ Jakubèic gitáros volt, aki már-már élõ legendának számít a hazai dzsessz-életben. Opatovský láthatóan élvezte a dolgot, a fellépést követõen pedig elárulta, hogy ez az az út, melyen tovább kíván haladni, úgy érzi, megtalálta, amit keresett. Reméljük, és szurkolunk.
A kassai fesztivál állandó fellépõje, Peter Lipa ismét szuggesztív, profi és pörgõs mûsort prezentált, persze könnyû neki, óriási repertoárból válogathat, ráadásul fiatal zenészekkel veszi körül magát, akik bónusz-meglepetésekkel is szolgálnak. A „Lipa spieva Lasicu“ címû, önmagáért beszélõ album mellett a sajátos Beatles-feldolgozások aratták a legnagyobb sikert ezen az estén.
Pénteken egy magyar zenekar, a Brezo Quartet mutatkozott be Kassán. Õket most hallottam elõször, és sikerült alaposan meglepniük, mivel az internetrõl „leguglizott“ információknak némiképp ellentmondóan nem „számos jazz-elemmel operáló, ám ezeket rendhagyóan kezelõ“ zenét hallottam, és nem is
„komolyzenét a szó minden értelmében“. Brezovcsik Gábor klasszikus gitárja egyáltalán nem hangzott barokkosan, nem is értem, honnan szedték ezt tanult kollégáim. Annyiban viszont igazuk volt, hogy a számokat a tört, páratlan ritmusok és alaposan megkomponált, bonyolult motívumok jellemzik. Tiszta, érzékeny, modern dzsesszt hallhattunk, nagy ívû szólókkal és kollektiv improvizációkkal dúsítva. Okos és szép, ha kell mélázó, ha kell, lüktetõ, új formákat keresõ, kísérletezõ muzsikát, sok humorral és meglepetéssel. Hogy ez a zene a maga nemében páratlan lenne, azt azért nem mondanám, ám érdekes dallamfordulatokkal, olykor finoman áttetszõ, máskor erõteljes ritmusokkal, illetve kortárs zenei elemekkel tarkított, ha úgy tetszik, sílusteremtõ muzsikát prezentáltak, és én ezzel már elvagyok egy darab ideig.
A pénteki közönség Steve Logan basszusgitárostól várta a legtöbbet, mi adható, mivel a derék fekete egyebek mellett David Sanborn, John Scofield, Michael Franks, Areta Franklin vagy Michael Petrucciani zenekarában is játszott. Újabban egy trióval járja Európát, amelynek gitárosa egy pesti srác, Birta Miki, dobosa pedig Krysztof Zawadzki, a lengyel dzsessz-szcéna élõ legendája. Nos, szerettem volna ráérezni a new yorki basszer zsenialitására, ám ez sehogy sem sikerült, gyaníthatóan azért, mert Birta „szétgitározta“ a produkciót hiper-torzítós, szuper-technikás, már-már headbangelõsen hatásvadász szólóival. Nyilván megbeszélték, hogy ez tulajdonképpen az õ zenekara, nem pedig Logané, aki néhány kósza futam ereréig kapott csupán szót, ám ilyenkor azért érezhetõ volt, hogy a kisujjában van az egész basszer-szakma, a funktól a free-dzsesszig.
A péntek este igazi húzóneve paradox módon a csehek aranytorkú idolja, Dan Bárta volt, aki kirándulást tett a dzsessz világába egy trió élén. Bárta stúdióviszonyok közepette korántsem bírna olyan hatásfokkal gyújtogatni ezekkel a dalokkal, mint koncerten, ahol a nagy swing-fílingtõl a rockandroll megidézéséig az egész palettát szépen felrakhatta. A produkció nem sarkos, nehéz beleakadni, és a közrádiók jazzszerkesztõi is bátran leadhatják, mivel az elegáns vacsorákhoz háttérzenét keresõ szállodatulajdonosoktól a megveszekedett Bárta-rajongókig mindenki veszi, mint a cukrot
Ez a három nap ismételten megmutatta, hogy a mûfajra a kies Kelet-Szlovákiában is szükség van, évente legalább egyszer. Ha ugyanis „év közben“ netán a tavaszi hónapokban szerveznek egy-egy kósza koncertet a GeS klubban, arra már nehezebb közönséget verbuválni. Talán egyszerûen azért, mert a dzsessz még mindig elitista mûfajnak számít tájainkon.
|
