mindig elázott a gyufa
mindig cipõm is az estére felvart fénypontokat
számolni meg se lehetett se a lépteket
a virágokat se bókoló bágyadt krizantémok
férfiökölnyi gömbjén
mint ragyog viasz
ezt már elfeledtem csak súlyos léptek
visszanyelt könnyek
gombóccá dagadt
bocsáss meg kérések
láthatatlan mázsáit éreztem anyám babusgatását
csecsemõ halott nõvérem
lépésnyi sírja felett halvány körvonalak hajlongtak
sírok mellett
gumirádlis szekérkék nyikorogták
ne féljetek
ne féljetek a világ holnap is él még
csak ma van halottak napja
ma kell kimenni
ma sírni emlékezni kell hatéves múltam tán
meg akartam halni
mert oly sok fojtó
szépet láttam a temetõn kint mindenkitõl az se volt baj épp
hogy cipõm sáros
kiégett véletlen nagypapa sírjánál
frissen kötött pulóverem majd otthon
csak ott vették észre
vagyok sárosan kiégetten
egyedül
hatéves
ki halni akar
vágyva szeretetet |
