Harmadik BuSho Filmfesztivál Egy bizonyos idõ eltelte után minden egyes fesztiválnak megvan a maga íze, bukéja. Arról az egyedi atmoszféráról próbálok meg rövid jelentést adni, ami a harmadik BuSho fesztivált egységes filmfolyamként jellemezte, ami a nézõi agyban kohéziót teremtett a tarka felhozatalban. A harmadik BuSho fesztivál elsõsorban a filmes "régi nagy igazságok" bemutató példáiról adott számot. A filmek zöme a kísérletezés terén leginkább a digitális feldolgozásra támaszkodott, ezért a szüzsé, a karakterek kidolgozása és a zsáner meghatározása ennek köszönhetõen háttérbe szorult. Bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy az eredetiségbe vetett hit e kiforgatott formája párhuzamban áll-e azzal a technikai vívmánnyal, hogy a digitális képfelbontás és képfeldolgozás már magasabb fokon áll, mint a hagyományos? Mert ha igen, akkor nem alaptalanul veszik a bátorságot, hogy az alkotók ekképpen próbálkoznak. A fesztivál ideje alatt arra bizonyíték nem született, hogy egy jól elmesélt történet kevesebbet ér, mint egy öncélú technikailag bravúros kísérletezés. Sõt, egy nagyon szûk határon túl az alkotói fantáziát és a kreativitást sem helyettesíti a számítógéphez való készség. Vagy ezek lennének a kortárs kísérleti filmek? Az elõadásmódjuk nem errõl árulkodik. Ez a suta határozatlanság, ami a filmeket általában jellemezte, valószínûleg annak volt köszönhetõ, hogy a számítógépes animációkban a filmes gondolkodás effektusok szintjén jelent meg. Ezért bizonyos esetekben nem is tudtuk, hogy valójában animációt nézünk-e vagy filmet. Ez a hibrid megjelenési forma okozta a legnagyobb fejtöréseket, mert a róluk szóló vitáknak nem voltak elõzetesen kialakított szempontrendszerük. Ez leginkább akkor volt érvényes, amikor a szóban forgó alkotás ötletes is volt, mint például az Elõször a kecskék c.alkotás. Hasonlóan a filmes történeti mintát felvevõ A nagy szökés c. videoklip-animáció is a formailag meghatározhatatlan területre esett. Ily módon a kiegyensúlyozatlanság érzése lengte be a vetítõtermet, mert folyamatosan azt sugalmazta, hogy itt valami ismeretlen készülõdik. Megfigyelhetõ volt, hogy a társadalmi jólét országai meglehetõsen vérszegény filmekkel rukkoltak elõ, amerikai zsánermintákat kölcsönvéve reprodukálták a "már létezõ" filmeket saját nyelvükön. Ez leginkább a német alkotásokra volt érvényes, rongyolódásig használt klisék tengere özönlött az ártatlan szemekkel pislogó befogadókra. A professzionális technikai megoldások magabiztossága rátett még egy lapáttal az egyébként is provokatív hangnemre. Pszichothrillerek kékes, hideg színvilágát, hangeffektusaiban szüntelen csikorgását használták az arányérzék minden jele nélkül. Párbeszédeikben, ismeretlen oknál fogva a hitelességet nem ismerve, nyakra-fõre a mélyen szunnyadó erõszak érzetét próbálták kisiskolás módon megteremteni. A zenehasználat egysíkúsága pedig a kellemes mozizás minden sanszát kiirtotta. Maradt a kasztrált kép- és hangfolyam, amely a film befejezésére való reményt ébresztette, leginkább azonban az alkotók magamutogató hajlamai miatt - amik a technikai felkészültséget szándékoztak szerénytelenül jelezni - ezek a filmek lettek a leghosszabbak. Az emberi természet iránti érzékenység az Örök szerelem és a Bábfülke c. román rövidfilmekben bájosan mutatkozott meg, már csak a fent emlegetett erõltetett próbálkozások miatt is szembetûnõ gondos atmoszférateremtésük és ritmusuk. Hasonló érdemekkel rendelkezik a Bóvlibutik c. film, amely egy retrospektív stílust képvisel. A zsánerelemeket használó Az újonc c. film szintén tanúságot tett egy jó ötlet pofonegyszerû megvalósíthatósága mellett. Összességében véve azonban ritka volt az emberközpontú attitûd, a filmek nagy része analitikus álláspontot képviselt az ember megjelenítését illetõen. Szerzõ: Samuelis László |