Három fenyõ

Kövön a betûk sora. Két szó csak: „élni kell“. Meg álmodni még.  Azt az õszi – téli tájat, oda Dúdor Pista, az angyalfestõ köré. Megfagytak már rég a krizantémok. Aludj, festõ, aludj!

Mintha az Isten tartaná tenyérében õket. Huzatos völgy ez itt, Gömör hûvös csücske. Nadrágszíjparcellák csíkjai a falu felett. Lemeszelt Szent Kristóf a templom falán várja a jobb idõk értékfeltáró kezeit. Ódon kövek néznek a falu házaira, mögöttük a régen voltak csontját ringatja a föld. Ez a köves, veres, agyagos föld. Mártonnapi libaveszedelem után kutyák marakodnak a cupákokon. Búcsú volt, vendégség. Vagy inkább csak annak halvány maradéka. A mise után szétszéledt nép elballagott haza, jó levesek, ludaskásák lucskos illatába merülközni. Délután meg estefelé be a kocsmába a férfinép, törzshelyre, billiárdasztalhoz, focit megbeszélni. Meg a holnapot, meg a tegnapot. Embereket, történéseket, hajdani legendákat és anekdotákat. Száll a füst, komótosan habzik a sörital, koppannak a korsók, itt-ott nevetés, nehéz sóhajtások szele kavarja meg a levegõt. Emlékszel még? – hangzik el ezerszer, s jön a gyámoltalan kérdés, ugyan miért nem jöttek idén haza a búcsúra. Mert egyre kevesebben vannak már ott otthon. Nehéz a kenyér, elmentek a fiatalok, be városra, el máshová. A festõ, az, emlékszik-e még rá valaki, az pedig hazajött annak idején. Látni akarta dombokat, a Kakashegyet kékleni fent a bányavidék felett. Nézni az öregeket, hogy veszik kezükbe a kapát, hogy formálódik a liszbõl kenyér. Látni, megfesteni, belekarcolni a papírba, cserbahegyû tustollal, vagy kézzel felcsapkodva a nyers festéket, ferdére formálva a tornyot, kajlára a villanyoszlopot. Isten tenyerébe tenni a temetõ végében álló három fenyõt, lebegtetni õket, s hagyni szétfolyni gyökerüknél a sûrû fekete tintát, had szívja a papír, had szívja be õket, úgy mint a föld szívta be a festõt. Felette nehéz kõ, fáradt angyalok tartják éjjel, ne nyomja szegényt oly nagyon.