[kapcsolat]   husken

Barcsay mester

 

10 éves a Rovart

 

20 éves a Rovás

 

BILLBOARD ART

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Képkeret < Papírsárkány < Játéktér < Időtlen < Műhely < Anziksz < Arch < Karcok

 

reakció
A RovásVoyage következő célállomása Bécs

 

Szabó Ottó

 

Gyenes Gábor

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex
<<< Vissza a főldalra

Három nemzeti Tragédia

szerző: Veress Zsuzsa 2012-03-18

 

Három nemzeti Tragédia

 

Nem a Mohács – Világos – Trianon hármasról lesz szó. Hanem Az ember tragédiája három előadásáról. Kettőt a Nemzeti Színházban láttam. A harmadikat ugyan Szombathelyen, de ez is köthető a Nemzetihez, amennyiben annak korábbi igazgatója, Jordán Tamás hozta létre a színházat, és a Madách-darabot is ő rendezte, mi több, amikor én láttam – a műsorban szereplő szereposztástól eltérően – ő maga játszotta Lucifert. (Tavaly januárban mutatták be először.)

 

Ebben az előadásban a legnagyobb rendezői ötlet az volt, hogy a színpadot egy hatalmas kivetítő uralta, melyen a történelmi színeket korhű környezetben, jelmezes statisztéria közreműködésével láthattuk.

Ezzel a virtuális történeti játékkal persze meg lehetett spórolni a díszleteket, továbbá ki lehetett küszöbölni a színpad méreteiből adódó hátrányokat is. Miközben a szűkös költségvetés és a helyszűke végig nyilvánvaló volt mint ok – mégis lettek érezhető előnyei is ennek a megoldásnak. Imígyen ugyanis előállt egy érdekes átmenet a mozi és a színház között.

Még izgalmasnak is mondanám, ha nem adódtak volna ebből ügyetlenkedések, olykor kifejezetten öngólok. Mert amíg Ádám, Éva és Lucifer interaktív játékot folytattak a vetítés szereplőivel, időnként önmagukkal is, nos, addig élvezetes volt nézni. No de amikor (sajnos sokszor) a három főszereplő csak szerencsétlenül ácsorgott, és nézte, hogyan játszanak a statiszták, premier plánban…! Arról már nem is beszélve, amikor ezt ráadásul a színpad egyik sarkában toporogva tették, háttal (!!) a nézőknek…

 

Voltak azért olyan pillanatok is, amikor ujjongtam. Például, a vetítővászon mögül mindig zökkenőmentesen jöttek elő a színészek: úgy, mintha szerves folytatásai lennének a filmnek, mintha egyenesen a vászonról léptek volna le.

Jó ötletnek találom azt is, hogy Ádám és Éva egy hatalmas tenyérben ülve játsszák végig a darab elejét, egészen a bűnbeesésig. Miután pedig bekövetkezett a bűneset, a tenyér ledobja az emberpárt, de nem tűnik el véglegesen: megfordul, felemelkedik. Így Isten a szó szoros értelmében „védő kart” nyújt.

(Ugyanis a Himnuszban a „nyújts feléje” Kölcsey e-ző szatmári tájszólásából következik, és azt jelenti, hogy „föléje”.)

Hasonlóképpen jó ötlet volt a tudás és az élet fájának a színpad két oldalára állítása kacskaringós fémszerkezetekből. Ha ezeket a fákat összetolták, akkor az ágak szövevényéből előálló rács, avagy kapu Krisztus arcát mintázta.

 

 

Alföldi Róbert a Nemzeti Színházban egy egészen más Tragédiát rendezett.

Szinte díszlet nélkül oldotta meg a darabot ő is. Nem tudom, hogy ez szintén a pénzhiányból következi-e… Avagy abból , hogy semmiképpen nem akart hasonlítani a Nemzeti 2002 március 15-én bemutatott Szikora-rendezéséhez, amely rengeteg pénzből, rengeteg statisztával, pazar és bombasztikus színpadi megoldásokkal volt dúsítva – amelyben ő játszotta Lucifert –, és amely oly viharos botrányt kavart annak idején.

Mindenesetre a botrányt ő sem kerülte el. Állítólag a római szín obszcenitása váltotta ezt ki.

Hát, kérem: a római szín – véleményem szerint – egyáltalán nem botrányos. Igaz ugyan, hogy a tavalyi premier óta még szelídített rajta egy kicsit a rendező. De az eredeti változatban sem volt senki meztelen, még a nők is diszkrét bikiniben szerepeltek, és – mint minden más rendezésben – nyilvánvaló volt a színészek játékából, hogy ezek itt nem szeretkeznek, hanem csak úgy tesznek, mintha… (Egyébként is: a Madách által szándékolt „kéjhölgy” mi egyebet csinálhatna, mint ami a szakmája??)

Szerintem ugyan volt néhány olyan mozzanat, amely borzolhatta a kedélyeket – de ez, ismétlem, nem a római színben volt. Hanem például a prágai színben, ahol is Kepler, a csillagász tolószékben ül, félrebillent fejjel, bénán lecsüngő kézzel – és a szövegét sem élőben mondja, hanem egy számítógép közvetíti a hangját. A nézőtéren mindenki ráismert Stephen Hawking figurájára. Ez poénnak nagyon erős volt, hatásos is, de hogy ízléses is, abban nem vagyok biztos.

 

De vissza az eszköztelenséghez! A Nemzeti Színház színpadtechnikája fergeteges, így aztán sok balhét elvisz, nem kell bajlódni egy sor dologgal: például a darab jóformán díszlet nélkül is megy, mert az adott tér szinte mindent tud. Például lehetséges vízzel teli medencét, süllyesztést, emelkedést, forgást varázsolni, vagy fényeket a legmeglepőbb helyekről, ugyanígy váratlan áthidalást a terek között is.

 

Ezen a színpadon tehát Alföldi Róbert megengedhette magának, hogy csupán alig néhány, jelzésszerű kelléket használjon. Például, mondjuk, a párizsi színben nem kellet a guillotine, elég volt egy kicsi asztal, melyen Ádám – Danton nem emberfejeket vágott le, hanem nyershúst darabolt egy jópofa konyhai bárddal.

A darab elejétől fogva minden kellék a helyszínen maradt. Így például a nyitó mennyei színben tollpihék hullottak az égből, a bűnbeesés után pedig homok. A londoni színt legó-labirintusban, kis figurákkal játszották le, közöttük mozogtak a színészek, és egy UFO-szerű kivetítőn lehetett látni a bábocskák játékát is. Ők is a színen maradtak. Hasonlóképpen a Falanszter nylonzsákjai, amelyek a falanszterlakók öltözékéül szolgáltak, és az eszkimó szín műanyagbelei (mert hát a kevés fókát ki kellett belezni). Nagyon vártam, hogy a fináléban ezzel a sok szeméttel, a történelem felgyűlt hordalékával, kezd valamit a rendező. De ez elmaradt.

 

Nagy szomorúságomra elmaradt a londoni szín végén a haláltánc is: egy gyerekszereplő elmondta a bevezető szöveget, majd az összes színész némán összerogyott.

Az athéni és a párizsi szín egyfajta politikai paródiának is felfogható volt.

Az Úristen fellépett Péter apostolként is (úgy vélem, nem kellett volna őt ebbe belekeverni, s azt gyanítom, hogy Madách sem így gondolta), meg Földszellemként is. Szerintem ez is baklövés, mivel úgy vettem ki a darabból, hogy a Földszellem Éva alteregója. És hát minden mitológiában a Föld nőnemű, nem véletlenül vacakolt az archetípusokkal Jung is…

Az jött ki az egészből, hogy posztmodern megoldásokkal (s ezek közül a kivetítő nem maradhatott el) Alföldi Róbert egy olyan előadást hozott létre, amely egyfelől kerülgette a 2002-es Szikora-rendezést, azonban annak érezhető hatását mégsem kerülhette el. Másfelől szemlátomást is, meg bevallottan is, nemigen volt más koncepció, mint az, hogy az olvasástól és a színházba járástól elvadult fiatal nemzedéket megnyerje Madáchnak.

Megjegyzem: tanítványaim reakcióin lemérhettem, hogy ez alapjában véve sikerült is neki. A diákok értették az előadást, és a többségnek tetszett.

 

Jordán a szombathelyi színházban  ugyanezt a célt tűzte ki. Csak ő annyival didaktikusabb volt, hogy míg Alföldi nem historizált semmivel, hiszen végig mai utcai ruhában játsszák a darabot, addig Jordán a kivetítőn pergő historikus filmen kívül is korhű jelmezeket használt. „Diákbarát” hevületében odáig ment, hogy még Madách gyönyörűséges nyelvét is képes volt néhol modernizálni. Természetesen a jobb érthetőség kedvéért, a ritmus kárára. (És még mi mindennek a kárára!)

Ő is hasonlóan eredményes volt egyébként. Tanúk rá azok a tanítványaim, akik ezt az előadást nézték meg, és zömmel nekik is tetszett. Ez tehát abszolút rendben is volna. És ezt mondja bennem a magyartanár is.

 

 

De én nem csak magyartanár vagyok.

Minél többször nézem meg az akkor felépült és megnyíló Nemzeti Színház éppen tíz éve bemutatott teátrumavató felvételét, annál jobban tetszik.

De hát az nem is diákelőadásnak szánt produkció volt, hanem egy igen-igen nagyszabású egyéni vízió.

Azt gondolom, hogy Szikora Jánosnak volt saját, igazi mondanivalója Madách darabja kapcsán. Ez egyébként igen ritkán fordult elő a Tragédia színházi előadásainak – immáron kb. 130 éves – történetében.

 

Szikora akart a darabbal valamit, és ezt a valamit meg is tudta csinálni. Az most mindegy, hogy ezzel a valamivel egyetértek-e én vagy bárki más. De egyértelműen volt.

Az ő Tragédiája újszerű – és nem csupán modernnek tűnő megoldások halmaza. Gondolatébresztő, megrázó, nem pedig szórakoztató – a sok poén ellenére sem.

Az ő Tragédiája pesszimista. Mint ahogy maga a darab és Madách is megkapta ezt a jelzőt a kortársaktól, és még utána is sokáig. És az előadás végkifejlete mégis felemelő és katartikus. Ahogy maga a mű is ilyen.

 

Szikora elképzelésébe állt bele minden, a nyitóképtől kezdve, melyben nem szerepelt az Úristen, csak a szövegét lehetett olvasni a kivetítőn – egészen a záró képig, amikor is nem hangzott el az „ember küzdj, és bízva bízzál”. De helyette – nagy sokára, amikor a totális sötétben és csendben a néző már-már azt hitte, hogy végképp válasz nélkül maradnak Ádám utoljára feltett kérdései – váratlanul feltört a színpadon egy elsöprő erejű vízsugár, amely megmosdatta a történelem folyamán mocskossá vált emberpárt. Ez a szó szoros értelmében vett katarzis, vagyis a tisztulás.

 

Az Úristen kiiktatása és a híres záró szállóige elmaradás volt talán a legmerészebb ötlet. Olyan, mintha a Rómeó és Júliából kihagyná valaki az erkélyjelenetet.

De ez nem volt öncélú. A kezdet és a zárlat között egy végiggondolt, megtervezett és véghezvitt folyamatot láthattunk. A nyitó kép Istent dicsőítő angyalai minden színben statiszták: hol demagógok, hol forradalmárok, hol eladók a hiúság vásárán. Minden passzolt bele: hogy az Éden egy gömb; hogy pl. Éva a bűnbeesés után rágógumival a szájában, zenét

hallgatva, észre sem veszi, hogy „végünk van”. Hogy az egyes színek között – a kivetítőn – a pesti metró mozgólépcsőjén leereszkedve a mélységbe, az alagútba, a labirintusba, az emberiség kollektív poklába szállunk alá. Hogy Konstantinápolyban a főpap gépfegyvert visel. Hogy a londoni szín az egész előadás központi magja, hiszen ez hasonlít leginkább a mi korunkra. Eszerint a szín egy hatalmas pláza, ahol Ádám és Lucifer bérmikulásnak öltözve tűnik fel a bevásárlókocsis szereplők között. Hogy a muzsikus itt egy rapper. Hogy a kis angyalkák Hare Krisnát énekelve ugrálnak végig a színpadon. Hogy Ádám az, akit kivégeznek, és nem az elbocsátott gyári munkás, ahogy Madách írta. Hogy a haláltáncban egy nemlétező repülőgéphez vezető lépcsőn tűnnek el a szereplők. Hogy Éva ennek a végén mégiscsak felmagasztosul: miután lerúgta a tornacsukáját, magasan a nézők, és a színpad fölött repül. Hogy az eszkimó színben a nyomorult véglények Walt Disney Bambi őzikéjének didergését siratják a maguk veszte helyett. Hogy mindezek után két kétségbeesett, végsőkig elkeseredett ember ébred fel a történelmi álomból. Tetőtől talpig bemocskolódva, a sárban, úgy kapaszkodva egymásba, mint egyetlen menedékbe. Éva zokogva mondja el híres mondatát:”Anyának érzem, oh, Ádám, magam.” Ebből viszi ki elemi erővel a felszökő vízsugár Ádámot, Évát, és a nézőket is.

 

Végezetül két dolgot szeretnék még hozzátenni.

 

Először: nem véletlen, hogy egyik előadás esetében sem említettem a színészek nevét, a főszereplőkét sem. Kivétel volt két Lucifer, de ők is egy másik előadás rendezőjeként kerültek a szövegembe. A színészek egyik előadásban sem voltak elmarasztalhatóan gyengék, ugyanakkor számomra egyikük sem volt kiemelhetően átütő erejű sem.

Úgy érzem, hogy mindhárom esetben a rendező volt az abszolút főszereplő.

 

Másodszor: én ezt a darabot nagyon szeretem. Azok közé tartozom, akik hajlamosak Goethe Faustjánál is magasabbra értékelni. Tanítani is, olvasni is, nézni is egyik legnagyobb gyönyörűségem. A Szinetár-féle rendezés tv-változatán szocializálódtam középiskolás koromban. Azóta sokféle előadást láttam belőle. Ezek közül most csak hármat emeltem ki.

Alig várom, hogy lássam Jankovics Marcell animációs verzióját is.

           


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :