Hogy van ez ezzel az ünneppel

Mindenki másképpen éli meg, ez eddig rendben is van. Az ünnep egyszerre személyes és közösségi élmény. Megélésnek lehetõségeit Szekeres Éva próbálja sajátságos szemszögbõl megfogalmazni. Gondolatindító, sok kérdést indikáló szöveg.

Volt olyan karácsonyom, amikor szenteste a fa alatt barátoknak körmöltem levelet. Volt, amikor menni akartam. Vezekelni? Túrára indulni, taposni a havat végkimerülésig. Néhányat a szüleimnek ajándékoztam káposztalevesestül, rántott halastul, unokástul. Boldogított az örömük. Nem bírom azonban elviselni azt, amikor konzerv érzéseket nyitogatnak a girlandok alatt. Kifordítottuk magából ezt az ünnepet. Elbántunk vele. Nem nyafogni akarok, de nem látom az arany középutat. Rohanunk egyébként is, az advent ideje alatt pedig ahelyett, hogy lelassulnánk, vágtába kezdünk. Karácsonyfa, vaníliacukor, porszívózás, csomagolópapír, ajándékvásárlás. Rohamra fel! Mert miért rövidíteném meg a gyerekeimet azzal, hogy nincs igazi fenyõ, miért ne akarnám meglepni a számomra kedves embereket, miért ne burkolnám illatokba az egész házat? A baj ott kezdõdik, hogy ezzel munka után, meg vacsorafõzés és leckeellenõrzés után lehet csak elkezdeni foglalkozni, vagy idõt lopkodva, miközben a kirakatok tükrében jól kivehetõek azok az arcok, amelyekrõl lerí a szegénység. Nekik, velem ellentétben idejük az bõven lenne bejglit sütni és bibliát olvasgatni, de a lelküket rég megrágta a szükség. Hajlok az idealizmusra, ez nem vitás, de hiszem azt, hogy az elmúlt évszázad vidéki karácsonyai meghittebbek voltak. A néphagyomány úgy mûködhetett, mint egy komplex mentálhigiénés program. Az õszi betakarítások után, a halottnak tûnõ fák alatt mindenki  számba vette és megemlékezett a halottairól, aztán amikor fehér havat húzott magára a táj, a petróleumlámpa pislákoló fénye mellett a szeretteikre és a szeretett megváltóra kezdtek el mind többet gondolni. Ez volt az advent. Míg a harangszót körbehordozta a fuvallat, addig odabent elkészültek az ingecskék meg a falovacskák. Fölkerült a legfelsõ polcra néhány szép piros alma, s a kályhák melegébõl egyre több költözött át a szívekbe is. Persze azok az ünnepek is véget értek mindig. Az emberi természetnek õsidõktõl sajátja, hogy nem bírja túl sokáig elviselni azt, ami magasztos. Jött a farsang, a télûzõ vad bolondozások, majd megérkezett a tavasz és onnan kezdve egészen õszig a természet diktálta a teendõket. Néha sajnálom, hogy betonrengetegben élek, de kipróbáltam a falut is, és rá kellett ébrednem, hogy letûnt korok nosztalgiájában élni nem lehet. Egyrészt nem hagyja  a társadalom, másrészt meg a genetikai örökségembõl hányzik az a láncszem, amit a szocialista urbanizálás nyisszantott ki. Csodálatos nagyszüleim voltak. Földközpontú gondolkodók. A természet szeretetére még megtanítottak, de ahhoz, hogy azt is ellessem, hogy hogyan alakul át az õ földközpontú filozófijuk praktikus tevékenykedéssé, már rövidnek bizonyultak a náluk töltött vakációk. Hogy hogy jön ez ide? Nem is tudom. A mai kor emberének a karácsonyában, amit a legtisztábbnak látok, az a hiányérzet. Valószínûleg a statisztikák által emlegetett nagy családi karácsonyi veszekedések is emiatt buknak ki. Lelki életet akarnak élni hirtelen azok, akik a napi hajszában már rég elhagyták a lelki életre való képességet, mert teher volt. Nem is nagyon megy nekik. Az érzelemkonzervek, amelyeket valahonnan azért mindig sikerül elõkeríteniük, gyakran penészesek és mellékízük van, de tulajdonképpen még bájos is lehetne ez a lelkiséggel való próbálkozás. Egyértelmûen van valami köze az emberséghez és ez által Jézushoz is. Éljen tehát a hiányérzet! Éljen a szép szomorúság! (Az, hogy valahol egyes szám elsõ személybõl áttértem többes szám harmadikra, nem azért van, mert az utolsó sorok rám nem érvényesek. A fent emlegetett tartósított érzések elõkotorászásának látványát valószínûleg azért viselem nehezen, mert az én belsõm is ki van fakulva, de azért sajogni azt nagyon tud.)

U.I.: ... idén is lesznek szép cseh meg szlovák mesefilmek a TV-ben.