Született 1999-ben, meghalt 2004-ben. Élt 5 évet. Röviden így is szólhatna a hír egy  jobb  sorsra érdemes kezdeményezésrõl, melynek fõ célkitûzése Gombaszögnek, mint kulturális és természeti örökségnek a védelme, fejlesztése és továbbgondolása, a magyarság számára való megõrzése lett volna.

  Az Eurozug Gombaszög Társulás akkor jött létre, akkor emelte föl a szavát Gombaszög érdekében, amikor az a legsiralmasabb állapotban volt, amikor senkit nem érdekelt a sorsa – de még akkor, amikor az tulajdonjogilag szûz területnek számított, olcsó pénzen rendezhetõ feltételek között megszerezhetõ volt. Akkor akart Európa egy igazi kulturális zuga lenni, amikor még senki nem tudta megmondani, mikor omlanak le a határok  Európában. Nem valami ellen jött létre, hanem valamiért. Figyelembe véve az összes jó hagyományt, nem megszüntetni akart, rombolni, hanem építeni, még a romokon is. A fölsorolás, amit most el kéne végeznem, hosszú lenne és unalmas. És az is lehet, hogy illúziókeltõ. 

  Pedig ez a szép terv soha nem akart az lenni és szerény létezése alatt nem is volt az. Terveket olyanokat szõtt, melyeknek valós emberi léptékkel mérhetõ és elérhetõ alapjai voltak. Álmokat csak olyanokat dédelgetett, melyek mind helyi hagyományokból és múltból táplálkoztak, olyanokat, amelyek figyelembe vették a természeti környezet sajátosságait, olyanokat, melyek a romlásnak indult vidéknek is új dimenziót, a magyarság számára pedig egy kibontakozó, kellemes, multifunkcionálisan használható kulturális és turisztikai helyszínt kívánt teremteni.

És mégis… mégis megszakadtak, elerõtlenedtek az álmok. 
Vajon miért? A válasz erre nem egyszerû, de mégis megpróbálkozom, hogy szavakba öntsem. Négy civil szervezet összedugta a fejét. Gondolták: ha összeadnák erejüket, ötleteiket, kapcsolataikat, szakmai tudásukat, befolyásukat, megmenthetnék, átörökíthetnék Gombaszögöt egy jobb kor jobb magyarsága számára. Helyzetelemzés, tanakodás után igent mondtak az együttmûködésre. Újraértékelték a fejlesztési tervet, új értelmet adtak mindennek, impozáns tervet dolgoztak ki. A tulajdonjogok megszerzésére, mely mindennek az alapja volt, a tervek alapján megnyerték az Illyés Közalapítvány ígéretét,    hogy a kidolgozott ütemterv szerint fokozatosan megfinanszírozzák a projektet.

  Az elsõ lépés, ha nehezen is, sikerült, hisz megszerezhettük az étkezdét és a faházakat. Elindulhattak a táboroztatatások. Fokozatosan otthonra lelt egy csomó szakmai gyermektábor. A második lépés Gombaszög egész területének fölvásárlása lett volna, harmadik lépés pedig az egykori Andrássy-kúria és a hozzá tartozó épületegyüttes megvásárlása. Ezek stratégiai célok voltak, kihasználva az akkori tulajdoni feltételeket.  De mint már az ilyenkor lenni szokott, mindazok, akik eddig fabatkát sem tettek, hirtelen megirigyeltek mindent. Ahhoz nem volt erejük, hogy saját komoly terveket dolgozzanak ki, de ahhoz igen, hogy a mi terveinket meghiúsítsák. 

  A barlangászok hirtelen rájöttek, hogy hotelt akarnak építeni, pedig addig még egy mûködõ WC-jük sem volt és ha nem mûködött az Eurozug, küldetésükhöz híven „gazdagították” a természeti környezetet a barlanglátogatók. 

  Az önkormányzat rájött, hogy az elõzõ önkormányzat által nehezen megszerzett Andrássy-kúriát és környezetét, a Romvárost, „üzleti célokra” használja föl, mert a fejlesztési terv nem hoz számára elég pénzt. Bérbe is adta a területet egy szex-biznisszel foglakozó „vállalkozónak”, akinek vállalkozói vénája odáig terjedt, hogy kiírja a kapura: „magánterület”. Aztán szép lassan elpárolgott, az épületeket viszont titokban önkormányzati képviselõk kezdték elbontani. Pedig a bérleti és vételárból az önkormányzat a szocialista Csemadok-torzóként ott maradt Gömöri-házat akarta gyermekszanatóriummá változtatni, a Színpadot pedig egy  másik koncertvállalkozóval karöltve nagy koncertarénává építeni szintén nem az Eurozug-Makovecz tervek alapján. Milyen jó is lett volna: koncertaréna fölött gyermekszanatórium?!

  No és a CSEMADOK? Akkoriban a késõbbi kulturális államtitkár jegyezte e szervezetet. El is látogatott hozzánk, de épkézláb ötlettel nem szolgált, csak meghallgatta ötleteinket, hogy késõbb azokat a Csemadok pályázataiban fedezzük föl, de már korántsem az Eurozug partnereként.

  Pedig mi ezeket a szervezeteket mind partnernek tekintettük. Velük együtt, vagyis mondhatnám, helyettük akartunk dolgozni, hogy Gombaszögnek jövõje legyen. Akkor, amikor õk ezt nem tekintették fontosnak, pedig helyzet volt. Vissza nem térõ. Nem nagyvállalkozók voltunk, nem államilag támogatott intézmények, csak négy civil szervezet. Minden szakmai anyagot elkészítve vártunk. További támogatás azonban nem érkezett. Vártak az illetékesek is. Aztán elvesztették a türelmüket. Megjelentek a teleküzérek, közelrõl és távolról, és „aki kapta-marta” alapon szétparcellázták a gyönyörû területet. 

  A „hotel”, a „szanatórium”, az „aréna”, de még a „szexbiznisz” sem üzemel. A faházakat – az Eurozug-társulásnak köszönhetõen – magánvállakozó üzemelteti. A CSEMADOK nagy erõfeszítések árán próbálja megmenteni, megszerezni legalább a színpadot.

  Az Eurozug-társulás pedig újabb helyzetelemzés után úgy döntött, hosszútávú tervei ilyen körülmények között már nem valósulhatnak meg. Föloszlatta önmagát, hogy az Eurozug-Gombaszögbe vetett szellemi energiák ne vesszenek kárba, hanem átlényegülve tovább éljenek sok kis eurozugot teremtve.
Ez az írás pedig nem panaszáradat, csak helyzetjelentés. Azaz zárszó egy magyar történethez a Felvidéken.

Badin Ádám

Megjelent a Gömörország 2005/VI./1. számában az Agóra rovatban.