Inglourious Basterds |
| szerkesztette: skitzz, 2009-09-26 |
|
||||||||||||||||||||
A legtöbbször és legkülönbözõbb színvonalon megfilmesített idõszakból indult ki: a második világháborúból. De ez csupán egy szín a palettán, egy stíluselem Tarantino kezében. Szimpla kulissza, aminek még teteje sincs, olyan, mint azok a helyiségek, ahol fölül követi Shosannát a kamera a mozis jelenetben. A filmben ugyanilyen intenzitással jelen vannak a western elemei vagy a ripacs amerikai vígjátékok karikatúrái is. Egy hihetetlenül elmés mûfaji keverékkel állunk szemben, ami ugyan teljességgel feloldja a történelmi autenticitás érzetét, mégsem komolytalan. Sõt. Úgy érzem, egy sokkal strukturáltabb, nehezebben megfogalmazható mûvészeti céllal készült a film, mintsem hogy elmeséljen egy megtörtént, vagy valószínû történetet a múltból. Azzal szembesít a film, hogy mivé vált a második világháború annak a generációnak a szemében, aki már nem élte meg azt: rengetegszer elmondott, parafrazált, kificamított, lehülyített vagy összeesküvéselméletekkel elkorcsosított történelemmé vagy annak utánzatává. Tarantino nem abból indul ki a történelmi háttér megformálásánál, amit tudunk, hanem inkább abból, amit nem. A mûveletlenségbõl, nem a mûveltségbõl. Így jöttek létre a film „történelmi“ kiindulópontjai: 1. a második világháború Európában dúlt (csak ott), 2. a zsidók jó emberek, de üldözik õket, 3. a németek kimért tömeggyilkosok 4. az ameriakiak vagányok és megnyerték a háborút. Így fér bele a filmbe, hogy a második világháború például úgy ért véget, hogy egy német propagandafilm premierje alatt felégettek majd felrobbantottak egy párizsi mozit Hitlerestül, Goebbelsestül, Göringestül, Bormannostul. Merthát, ki tudja? És kiknek sikerül véghezvinni a merényletet a német politikai elit ellen? Egy tizenkilenc éves zsidó lánykának, egy színesbõrû vetítõtechnikusnak, egy részeges színésznõnek és három amerikai kémnek, akik német nyelvtudás nélkül olaszul hadoválva próbáltak elvegyülni a náci tömegben. A legfelsõ náci vezetõk egyébként is bugyuta ripacsok, és az is gesztusértékû, hogy egy angol fõmuftit éppen Mike Myers játszik el. Tarantino még tovább megy: a filmben Franciaország határos az Amerikai Egyesült Államokkal. Merthát ugye, ki tudja? A filmbéli korábrázolás annyira blõd, mint a Call of Duty computerjátékban. Mindezek ellenére nem egy Monty Python stílusú történelemparódiáról van szó. Tarantino legújabb filmje ízig-vérig posztmodern alkotás: csak megidézi a már jól ismert inspirációs forrásokat (erõteljesen jelen van a western, a b-kategóriás háborús kalandfilmek és Tarantino elõzõ munkái -- a legfontosabb nõalak Shosanna a Kill Bill fõ karaktere, Beatrix Kidoja (játszhatta volna Uma Turman is), a fekete szmokingos halálosztók a mozijelenetnél hajaznak a Kill Bill száz õrültjére, vagy a Pulp Fiction és a Kutyaszorítóban gengsztereire, de egyik stílus sem jelenik meg vegytisztán. Az alkotást végigkíséri egy sajátos humor, de sehol sem fakadunk ki nevetésben, csak fanyarul mosolygunk. Felmerül a kérdés, hogy egy ennyire kusza stílusú és ennyire hiteltelen történetet hogyan lehet mégis komollyá tenni? Tarantino azt a módszert alkalmazza, amiben a legjobb: a hihetetlenül feszes párbeszédeket és a remekül kidolgozott karaktereket. A film dramaturgiai struktúrája asztal melletti dialógusok és véres akciójelenetek váltakozásáral épül. Gerincét a hat asztalos jelenet alkotja, amelyek mindegyikét a feszültség gradálása tartja össze. A mozgalmas akciójelenetek inkább levezetik a felhalmozott izgalmakat. A párbeszédeket pedig a markáns karakterek konfrontálása teszi élvezhetõvé. A film legizgalmasabb szereplõi a német zsidóvadász Hans Landa és az amerikai nácivadász Aldo Raine, a halálbrigád vezetõje. Hans Landa egy hiperintelligens, több nyelven beszélõ finom stílusú profi, Aldo egy meglehetõsen bunkó szadista. Kétfajta kegyetlenség konfrontálódik: az intellektuális, hidegen kimért német, és az egyszerû szókimondó, laza amerikai. Aldo vagy leöli és megskalpolja a nácikat, vagy ha szabadon engedi õket, tõrével horogkeresztet vág homlokukba, hogy ne tudjanak kivetkõzni náci egyenruhájukból. A film zárójelenetében Aldo éppen Landának metszi fejbõrébe a keresztet, s mikor elkészül alkotásával, heherészve megvallja, úgy érzi, remekmûvet hozott létre. Ekkor végzõdik a film és jelenik meg Quentin Tarantino neve a vásznon. És mi megértjük Aldo Raine maga Tarantino, a laza bunkó amerikai, a film pedig a homlokba késelt jel, a tudatosan primitív és véres remekmû. Írta: Gyenes Gábor Írta és rendezte: Quentin Tarantio |
