Irodalmi rendszerváltás?

A mostani kérdés: Ön szerint a politikai rendszerváltozás után és az azóta eltelt majdnem húsz év alatt sor került-e az irodalmi kánonokban is rendszerváltozásra? Ezúttal a a: betegellátás, fõtisztelendõ, özönvíz elõtti, csillárkapcsoló, villamosszék, megecetesedés és a pizzavágó szavak voltak az ajánlottak. , Kiderült ki is rejtõzik az ifj. Vojtina Mátyás poétikus álnév alatt! Zorán folytatja!

Miközben a villamosszéken ülve a betegellátásról beszélgetett a fõtisztelendõvel, és a  megecetesedés jeleit mutató rendszerváltás elõtti irodalmat, özönvíz elõtti pizzavágóval próbálta magáévá tenni, a politikai rendszerváltás utáni kánonok vezérei elindultak a csillárkapcsoló felé.

Válaszadó: Juhász R. József , akik nem ismernék így, azoknak Roccó

Rendszerváltás az irodalomban
Kedves Barátom!
Kérdezed: volt-e rendszerváltás az irodalomban is. De hát: irodalomban rendszerváltás?! Az mi? Az irodalom nem csillárkapcsoló, hogy a különbözõ rendszerek csak úgy le-fölkapcsolgathassák
Valamikor persze, az özönvíz elõtt, az átkosban még valóban pizzavágóval (pardon: akkor még nem volt pizza, sem pizzavágó), szóval az 1945-ös Hencidától az 1989-es Boncidáig, amikor az írók még olyan fontos személyiségek voltak, hogy akár villamosszékbe is kerülhettek, akkor igen, akkor még sarlóval szabták a szonettet s kalapáccsal ütötték hozzá a rimust, s elég volt egy párthatározatot kiadni, hogy új csasztuskák, új panegirikuszok, új Sztálin-ódák és Husák-pohárköszöntõk szülessenek, de mára már rég megecetesedett a bor az ilyenfajta poharakban, ma már nem a politikusok, hanem a tanszékek, kiadók és egyéb irodalmi zsinatok pápái és fõtisztelendõi, s persze a világ nagy könyvmarketingesei adják meg a heti textust s diktálják az irodalmi divatokat, s a szabott stílust nem szocialista realizmusnak, hanem posztmodern nyelvmegelõzöttségnek nevezik. Szóval az irodalom ma már nem rendszer-, hanem piacfüggõ, s bár kicsit fullad, kilóg a nyelvezete, akadozik a disszeminációja, nem mindig zavartalan a hólyagürítése, köszöni, jól van. A betegellátásunk ugyanis (értsd: a Slov. lit. fond nevû lélegeztetõ gép, a Szülõföld-alap dialízis-állomás, a Móricz Zsigmond-ösztöndíj plusz Hoddossy Gyula) még mûködik úgy, ahogy, s életben tartja az írókat.
S míg írók lesznek, addig irodalom is lesz. Meg özönvíz elõtti csillárkapcsolók, megecetesedett fõtisztelendõk s pizzavágó villamosszékek is lesznek.
De irodalmi rendszerváltás, az remélem, nem lesz. S nem is volt.
Tisztelettel köszönt:
ifj. Vojtina Mátyás

DE VAN ITT MÁS VÉLEMÉNY IS! Ardamica szerint igenis van rendszerváltás vagy ilyesmi. Lehet vitatni:

Természetesen nagyra értékelem Rokkó és fõtisztelendõ ifj. Vojtina Mátyás válaszát. Elõbbi esetében szinte éreztem a fuvallatot, ahogyan egy szuzukicsoda márkájú, csillárkapcsolóval ellátott (s lõn meg- és fel- és kivilágosodás...) nikkel szamovár villamosszékében lovagolva elszállt a fejem fölött Lajos bácsi, bele egyenest a galambkommandóba, mint magyar pizzavágó az olasz derelyébe, szóval nagyon nagyon nagyon nagyon (jambikusan). Utóbbi úrral akár egyet is érthetek, sõt egyetértek, de aztán kettõt is.
Azért, mert más szempontjaim is vannak a kérdés értelmezésénél.
Sokáig úgy gondoltam, pl. a szlovákiai magyar irodalom rendszerváltását az iródiások kezdeményezték és / vagy vitték véghez. Ebben persze van némi igazság, nem volna teljesen alaptalan ez az állítás (lásd pl. ifj. Vojtina Mátyás akaratlan, mondhatni ösztönös utalását Hodossy Gyulára...), ha kapcsolódna hozzá némi – egyébként vitatható – (hazai) irodalmi hagyomány, s az egész kijelentés nem volna éppen annyira zavaros, mint a feltett  provokatív kérdés...
És akkor nézzük közelebbrõl: Milyen rendszer? Milyen váltás? Milyen irodalomban?
Az irodalom szempontjából általában a politikai / ideológiai és a mûvészetértelmezési „rendszerek”  jöhetnek szóba. Elõbbi igenis meghatározó az irodalomban, hiszen egy diktatúrában születõ irodalom, ha nem is minden rétegében, de általában más, mint egy demokratikus rend irodalma. Egy valamilyen, pl. vallási szempontból konzervatív közösség vagy kor irodalmában több az ilyen jellegû meghatározottság, mint pl. egy liberális közösségében – hogy ne kelljen mindig a bolsevikok példáját felhozni... Viszont politikai rendszert váltani irodalmi eszközökkel nem lehetséges. Irodalmi eszközökkel azonban lehetséges elkezdeni egy irodalomtörténeti periódust, létrehozni egy stiláris szegmenst, egy új áramlatot, izmust, mûvészi paradigmát stb. Ilyen szempontból én nem látok erõteljes váltást sem a magyar, sem a szlovákiai magyar, sem a világirodalomban az utóbbi cca. húsz év alatt. Még a magyar irodalom – nagyjából hagyományos – ideologikussága, szebbik nevén „elkötelezettsége” sem tûnt el teljesen.
De: a rendszerváltás elõtti szlovákiai magyar irodalom (ez persze nem szakkifejezés) attitûdjeihez képest az Iródiát megelõzõ „nemzedék” – amely nem nemzedék, mégcsak nem is indult mindenki ugyanabban a két antológiában – hozott bizonyos szinten újat, noha még bõven a modernizmus keretein belül. Késõbb az Iródia és a Próbaút szerzõi igyekeztek „hangosabban” megvalósítani ezt a perspektívaváltást. Hogy mennyire sikeresen, vagyis, hogy milyen jellegû és minõségû volt ez a váltás, azt bõvebb kifejtést igényelne. Ám a Próbaút 1986-os, tehát rendszerváltás elõtti. Azóta – legalábbis a próbautas, a fekete szeles és az egyszemû éjszakás elmozdulás óta – nem látok váltást, az akkor indulók le nem morzsolódó legjobbjai viszont nagyjából az utóbbi két-két és fél évtizedben alkották meg legjobb mûveiket, s ilyen szempontból az egyéni pályákon látható némi minõségi fejlõdés. Az egyetemes magyar irodalom szempontjából azonban ez – sajnos – nem jelent túl sokat. Ahogyan az erdélyi fiatalok (lásd Elõretolt Helyõrség és köre) viszonylag látványos fellépése sem, pedig az az erdélyi irodalomban szerintem erõteljes perspektíva-, ha nem paradigmaváltás. Az egyetemes magyar irodalomban maximum generációk – ha vannak még ilyenek egyáltalán – cserélõdnek, ami természetes (részben biológiai) folyamat. Ha valamely új alkotók esetleg másnak mutatkoznak, az elsõsorban és logikusan az irodalmi hagyományhoz való viszonyukban mutatkozik meg. Töredelmesem bevallom, sajnos nincs idõm és energiám és pénzem és stb... következetesen végigolvasni minden megjelenõ magyar én nem magyar irodalmi mûvet, így nem tudhatom biztosan, van-e valami dominánsan új, valami paradigmaváltó... Ha igen, nem vettem észre.
Elfogadom, az irodalom ma nem rendszer-, hanem piacfüggõ (ez is egyfajta jelentõs váltás, csak nem irodalmi). De ez azért is van, mert nincs rendszer, ami viszont nem feltétlenül rossz. Egy (egy?) paradigmaháborúban nem is lehet rendszer, annak végkimenetele fölöttébb kétséges. Minden forrong, bár e vihar méretei is kétesek... A kiadók, tanszékek és „egyéb irodalmi zsinatok pápái” viszont csak hiszik, hogy õk irányítanak. Ez csak a látszat. Ha pedig valaki irányít, akkor csak egy-egy egyetemen, kiadói sleppen, folyóirat-klikken vagy irodalmi zsinaton belül. Gyakorlatilag a pénzügyeket leszámítva mindenki azt tesz, amit akar. Maximum a kritika majd jól odamondogat neki, esetleg agyonhallgatja, de a kritika sem mindenható már, sokszor még csak nem is hiteles. És a tõkeerõsebb kutya... tudjuk.
Az elõzõ témával kapcsolatban írt valaki (zõdi) a fórumban a posztkommunista irodalomról. Sejtem, mit akart mondani, de nem fogalmazott pontosan. Valószínûleg arra gondolt, még mindig a régi komcsik nyomulnak. Ha így gondolja, nem alaptalanul teszi. Igen, páran még számítanak az özönvíz elõtti, megecetesedett, régi struktúra képviselõi közül, de én sosem féltem tõlük, már akkor sem, szerintem most duplán nem kell betojni. Nyomulnak – aki még él –, de kapura már nem nagyon lõnek... Attól függetlenül sok a kapufa. Hadd pontosítsak, kedves zõdi, nem is annyira a meggyõzõdéses vörösök nyomulnak, azokból mutatóba is alig maradt, többen vannak az alakváltók, akik mindig minden rendszerhez képesek alkalmazkodni. Némi alibimorgás, de azért gurult a szekér régen és gurul ma is. Sõt, mi már nem leszünk, de ez a fajzat mindent túl fog élni.
Mivel a kommunizmust nálunk a rendszer politikailag nem túlzottan haladta meg (kivéve szerencsére a gazdasági elveket), posztkommunizmusról beszélni, szerintem korai. Kiélezem: Izé, vót politikai rendszerváltás? Oszt hun az a zúj rendszer? (Persze, ez így demagóg, mert ez a rezsim érezhetõen különbözik az elõzõtõl, de azért – legalábbis a mostani kormány regnálása idején – nem összehasonlíthatatlanul...)
Valamiért – miért? – ifj. Vojtina Mátyás – tán csak nem maga is szlovákiai magyar literátor? – szintén szlovákiai magyar relációban értelmezte és válaszolta meg a kérdést. Igen, noha nem létezik, mégiscsak foglalkoztat bennünket. Olyan ez a szlovákiai magyar irodalom, mint egy duhaj éjszaka Pamela Andersonnal és / vagy Michel Wilddal. Nincs, de izgató. És ilyen az irodalmi rendszerváltás fogalma is.
Apropó irodalmi rendszerváltás: ha lesz idõm és energiám összegyûjteni, egyszer megteszem... régen tervezem, de egyszer csak sikerül... ha hozzájutok végre... könyvkiadómban ki fogom adni – valószínûleg állami támogatás nélkül (kaján mosoly) – a szlovákiai magyar költõk és írók speciális, tematikus antológiáját. Lenin-, és Sztálinversek, traktor-novellák, proletár-ódák, valamint ideologikus tanulmányok, szocreált számokérõ kritikák, feljelentések, mocskolódó levelek csokra lesz. Tervem szerint a szerzõk neveit is közlõ teljes csokra! Kordokumentumnak szánom, nem bosszúnak. (Ha akad vállalkozó szerkesztõ, aki következetesen összegyûjti õket, jelentkezzen!) Na aztán beszélgessünk el egy kicsit nem az irodalmi rendszerváltásról, hanem mindarról, ami majd ennek az antológiának a kapcsán kiderül, illetve eszünkbe jut!

Ardamica Zorán