| Orson Scott Card: Végjáték (Ender’s Game), Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991.
Card könyve sok problémát és annak megoldási lehetõségét veti fel számunkra a Végjáték címû regényében, és reményeinket tán igazolva a potenciális olvasóban szintén. A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent mû, a szériát nem meghazudtolva, méltán illeszkedik a szerkesztõk, a szerkesztõi filozófia repertoárjába. Hisz minden erõlködés nélkül rálelhetünk azokra az olvasási alakzatokra, utakra és eljárásokra, amelyekben a sci-fi mûfaji jellegzetességeinek minden kelléke, toposza jelen van a regényben, sõt, más hatások egyaránt, igaz még csupán ezen mûfajokat, a határmezsgyéket érintve, illetve azokat egy hangyányit lépve idõnként át.
A történet egyébként a maga nemében klasszikusnak mondható.
Egy kiválasztott fiú (a fõhõs Ender, nevében a végzet), akit a hatalom, a képességei okán megerõsít és kiválaszt a kvázi társadalomból, ugyanakkor emiatt gyermekkorában elragad a szüleitõl, mivel „a harmadiknak” (a legkisebbnek/gyengébbnek) születik, s egyfajta Kína-szindróma hatására ([tré]túlnépesedés), s némi spártai neveléselmélet/gyakorlat buké révén,illetve után, a kivetettbõl hirtelen kiválasztottá avanzsálja, arra/annak terjeszti fel a rendszer, hogy aztán Ender, bár nevében a végzet, egy meglehetõsen elcsépelt befejezésben, egy meglehetõsen szirupos fantazmagóriát követve, akár az élõk, akár a holtak, ki-ki döntse el majdan maga; hírvivõje és utazója, utazó nagykövete legyen.
Persze sok szál van még belõve a cselekményt illetõen: például harc a világot veszélyeztetõ hangyokkal, gyermekek futurisztikus katonai kiképzõ iskolája harci-pszichológiai feladatokkal fûszerezve, amelyekben az érzések kiölésén fekszik fõleg a hangsúly, tán egyedül a gyûlöletet leszámítva. És aztán egy igazi csavar, amely egy nagyon érdekfeszítõ genezis lehetõségét tárja, kínálja elénk, és egyfajta történelmi narratíva is kezdene, kezdhetne kibontakozni, ha a könyv idõnként nem csúszna vissza gyengébb, már agyonírt sci-fi klisékbe, adott esetben például scifisített western jelenetekbe.
Amikor már-már megjelenne a könyv megragadható, átérezhetõ, valamiképp továbbgondolható fantasztikuma, akkor - az egyébként fejlõdésregényként is olvasható mû - visszahuppan, mondjuk egy meglehetõsen alulstilizált csatajelenetbe, illetve a hõs elnagyolt karakterrajzának a durva kontúrokkal való elrajzolásába. Kár, hogy ez gyakran már anticipálható esszenciája az alkotásnak.
Valahogy borotvaélen táncol a cselekmény kibontása, de megértem a másik oldalt is, hisz a szakma részérõl nem hiába a könyvnek ítélt Nebula- és Hugo-díjak (1987). Csak kár a már fentebb említett következetlen, vagy hatásvadász partikuláris regiszterekért, szöveghelyekért. Sajnálatos az az írói attitûd, amely a mûfaj sajátja lesz lassan, leszámítva az üdítõ kivételeket, mely szerint is a cselekmény gazdagítását, csupán belsõ vagy külsõ idegenek pusztításával képes poentírozni.
De ugyanakkor a Végjáték, a sci-fi irodalom azon darabjai közé lehetne sorolható, amely iskolát teremthetne, és biztosíthatná a „felkent” irodalom felé való teljesen jogos átjárást, hisz a szituációk, az idõnként felvillanó apodiktikus lélektani-etikai-morális felvetések tényleg filozofikus, ha nem is mélységet, de mindenféleképp légteret súrolnak.
Az iskola adott. Ki kell járni. Határ van. Át kell lépni.
Már a végén járunk.
Poszt Péter
|
