ISTENKERESÕ POKOLJÁRÓ

Ady szerette ezt a megszólítást: ”Uram, én Jehovám”. Nyilván alkatából fakadt, hogy elsõsorban az Ószövetség hetedíziglen is bosszúálló, rettenetes Istene volt az, akivel õ kapcsolatot tudott teremteni. És nem akármilyen kapcsolatot! Úgy harcolt az Úrral, mint ahogy Jákob tusakodott Vele a Jabbók partján. Ilyenek pl. a Hiszek hitetlenül Istenben, A kimérák Istenéhez, a Rendben van, Úristen – és a felsorolás még hosszan folytatható lenne.
Ez a kiválasztottság-tudatból fakadó, „nyakas kálvinista” hang olykor a káromlás határát súrolja (esetleg át is lépi), miközben a költõ megvallja iszonyú bûntudatát (pl. Uram, ostorozz meg) és zaklatott életének a megbékélés, a tisztaság utáni elemi vágyát is (pl. Álmom: az Isten, Imádság háború után).

Adynak ez az istenkísértõ, dacos viszonyulása persze nem független protestáns voltától: a protestálás (tiltakozás) per definicionem benne van a felekezet nevében… Így aztán az sem véletlen, hogy nagyon sok olyan verse van, amihez kísértetiesen hasonlít némelyik Balassi-mû.
De az ember istenülése, titáni küzdelme meg Ady korának sajátja is, hiszen Nietzsche után és nyomán sokan járták a pokloknak és megdicsõüléseknek Adyéhoz hasonló útját akkoriban.

Ám általános protestáns sajátosság ide, Nietzsche-hatás oda, azért a drámai, gyötrelmes, önkínzó és önpusztító viszonyulás Adynak személyes, rá jellemzõ sajátossága is. (Persze ennek velejárója a másik fél ugyanilyen gyötrése…) Hiszen nemcsak az Úristennel volt ilyen viszonyban, hanem nemzetével és szerelmével hasonlóképpen. Ez természetes is: mindenkinek egy szeretete van, azzal az eggyel tud odafordulni mindenhez és mindenkihez, aki és ami számára a legfontosabb. Így aztán az is magától értetõdõ, hogy az ószövetségi képek, a Károlyi Biblia nyelvezete át- meg átszövi magyarságverseit és szerelmes verseit is.

A hit akarásának paradoxona, a tragikus heroizmus vezetett oda, hogy Ady híd lett hívõk és hitetlenek között, mivel mindkét emberi állapotot elemi erejû hitelességgel tudta megírni.
Legismertebb ilyen verse A Sion-hegy alatt.
A Sion (Cion) az a hely Jeruzsálemben, ahol az egyetlen templom állt, tehát itt jelkép: az a hely, ahol Istennel találkozni lehet. Nem véletlen, hogy ez a hely is az Ószövetséget idézi, ugyanakkor a református zsoltáréneklési hagyományt is.
Ha a „hol?” kérdésre tehát Ady esetében megszokott választ kapunk, a „mikor?” kérdésre viszont felettébb meglepõt. Ugyanis a katolikus egyházi év egy elemére utal ez a verssor: Isten „rórátéra harangozott”. Nos, a róráté – egy latin adventi ének kezdõszava nyomán – az adventi hajnali misét jelenti a katolikus egyházban. Az advent (eljövetel) köztudottan a karácsonyt megelõzõ szent idõ. Vagyis ez is jelkép: az az idõ, amikor Istennel találkozni lehet.

Tehát a vers tér-idõ szerkezete egyaránt a lehetséges nagy találkozást jelzi.
Ugyanakkor a zsidó-református-katolikus elemek felekezetek felettivé teszik a verset, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy szerepel benne a négy õselem (tûz, víz, föld, levegõ) is, akkor azt mondhatjuk, hogy még tovább, egyetemessé tágult a költemény. Valóban bárki magáénak érezheti.

Pedig egy egészen személyes, mély vallomással van dolgunk. A drámai történés valójában a lírai alany lelkében játszódik le. A nagyszakállú, piros betûkkel foltozott kabátot viselõ jóságos öreg (Atya!) kísértetiesen emlékeztet a Mikulásra – az egyház nem kis megbotránkozására. Pedig kár megbotránkozni, mert itt valami olyan lelki élményrõl van szó, amit ezrek és ezrek átéltek már a világ minden táján. A vers ugyanis hangsúlyozza, hogy a gyerekkori istenkép az, amihez a felnõtt megpróbál visszatalálni. Márpedig a gyerekek igenis jóságos, nagyszakállú öregapónak képzelik Istent. ( „az én Uram, a rég feledett…eszemben a régi ifjuság… Hogy hívnak téged szép öreg Úr, / Kihez mondottam sok imát... Csak tudnék egy gyermeki imát…”)
Hogy a gyermekkori, naiv istenkép a messzire szakadt és a hithez visszatalálni akaró felnõtt számára nem „mûködõképes”, és így a hit akarása kudarcba fullad, ám ennek az emberben van az oka – ezt a versben Isten megszólításának lehetetlensége jelképezi. A lírai alany nem tudja Isten nevét.
A név tudásának birtokában lenni vagy nem lenni, ez ismét egyetemessé tágítja a költeményt, hiszen a névmágia nemcsak az Ószövetségben játszik nagyon fontos szerepet, hanem a világ minden táján, az összes archaikus kultúrában megtalálható – így a magyar folklórban is.

A Sion-hegy alatt tehát a hit akarásának kudarcát fogalmazza meg, és ez Isten nevének nem tudásában fejezõdik ki.
A Köszönöm, köszönöm, köszönöm A Sion-hegy alatt ikerversének tekinthetõ, amennyiben mintegy válaszol rá:

„Napsugarak zúgása, amit hallok,
SZÁMBAN NEVEDNEK JÓ ÍZE VAN,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden…”

A nagy találkozás tehát megtörtént, és ezt ismét a Név motívuma fejezi ki: belülre került, mint ahogy az úrvacsora alkalmával… Az ember egész valóját felkavaró, megrendítõ élményrõl nemcsak a patetikus és alázatos(!) hangnem tanúskodik, hanem az érzékelési területeket összekeverõ szinesztéziás képek is. Errõl az élményrõl nem lehet a hétköznapi valóság nyelvén írni.

Egy másik cikkben azt írtam, hogy Weöres Sándor a Lélek költõje, Pilinszky a Fiúé, Ady pedig az Atyáé. Ezt igyekeztem megmutatni ebben a sorozatban.
Nem ismerek a miénken kívül más irodalmat, ahol ez a teljesség ilyen színvonalon megvalósult volna.

Veress Zsuzsa