János Vitézrõl

Elõször kb. 35 évvel ezelõtt találkoztam rajzaival. Karácsonyra egy csodaszép, illusztrált János Vitéz könyvet hozott a Télapó. Jézuska volt, én tudtam jól, de anyám figyelmeztetett, hogy ezekrõl a dolgokról beszélni csak otthon szabad, Jézuskának a nevét se említsem, mert abból baj lehet.

Anyám iskolaigazgató volt egy falusi iskolában, a rendszer meg Fenyõfa-ünnepeket rendeztetett vele Karácsonykor. Végezte a dolgát, igazi tanító volt, aki színdarabokat tanított be és rendezett, aki különféle mondvacsinált ünnepeket koreografált, akinek nem ért véget a munkaideje kicsengetéskor. Aki gyalog képes volt elmenni a szomszéd faluba, esõben vagy hóesésben, ha a helyzet úgy hozta.
Igazán azonban csak otthon ünnepelt. Ha hazaért és levetkõzhette végre az elvtársnõt.
Befelé forduló, mélyen vallásos, keresztény világunkba aztán senkit sem engedett be, ezt az oldalát az életünknek senki sem ismerte. Nem járt szomszédolni, de a rokonokhoz se nagyon, és hozzánk se járt senki. A közvetlen környezetünk különcnek, amolyan "maguknak való", távolságtartó embereknek tartott minket. Az otthon szentsége aztán mint archetipus égett bele mélyen a tudatalattimba. Az otthon és a külsõ világ között a tudatomban is mély szakadék tátong még manapság is, de kemény munkával bizonyos pontokon sikerült már áthidalnom azt.
A való világ eféle dualizmusa sajátos létfilozófiává terebélyesedett bennem, mûvészi nyughatatlanságomat is ennek köszönhetem.

Szóval, kábé 35 évvel ezelõtt a karácsonyfa alatt volt ez a könyv. Würtz Ádám illusztrációival. El voltam tõle ragadtatva. Annyira érdekes rajzstílusa volt, annyira furcsa színvilága, képisége hogy ma is nehezen találok megfelelõ szavakat rá. Egyszerre volt érezhetõ a magyar népmûvészet és a bizánci ikonográfia hatása - bár mindezekkel akkor még nem lehettem tisztában.
És én rabja vagyok mindkettõnek. Nem tudom, hogy milyen õsi rétegekbe ágyazódott bele, de táptalajra lelt és megfelelõ környezetre. Szárba szökkent ugyanis és lombja már túlnõtt rajtam.

Apai ágon görögkatolikus vagyok, a magyar népdalokhoz meg egy lány vezetett el. Kézenfogva, kábult, elvarázsolt arcú kamaszként. Szomorú az idõ, nem akar változni... A hideg futkos a hátamon és nyelem a könnyeimet.
Amikor elõzõ életem haldoklott és a lelkemet is majdnem magával vitte, emlékszem, hányszor lüktetett bennem, részegen, sírva... Nagy átok ül rajtam...
Hát igen, most viszont már tudok szeretni.

Würtz Ádám nagyon közeli hozzám, bár nem volt szerencsém személyesen ismerni. Egyik tanítómnak tartom.

1927-ben született a Tolna megyei Tamásiban. Elsõsorban illusztrátorként, irodalmi tematikájú grafikáiról ismert. József Attila és Shakespeare mûveinek illusztrálásával érte el a legnagyobb sikereit.
1994-ben Budapesten halt meg.