Japán és Flóra

Japán minden kétséget kizárva a legegyedibb kultúrával rendelkezõ országok közé tartozik. Én a történelmérõl nem sokat tudok, és azt egyébként is el tudjátok olvasni máshol. De megkockáztatom, hogy talán még egyikõtök sem olvasott arról, hogyan néz ki a huszonegyedik századi Tokió egy tizenhét éves szlovákiai magyar cserediáklány szemével.

Tokió egy hihetetlenül nagy város. Mindazon állításaim ellenére, miszerint ez egy hatalmas, áttekinthetetlen dzsungel, meg kell mondjam, hogy igencsak rendezett. Csupán hozzá kell szokni. És talán egy kicsit benne is kell élni.

Lassacskán két hónapja élek itt. És ahhoz képest, hogy ez nem tûnik túl hosszú idõnek, elég sokmindent sikerült megtapasztanom.
Bár nem jártam még túl sok országban, Japán talán az a vidék, ahol a legjobban tisztelik egymást az emberek. Alázatosan hajlonganak egymásnak, legyen szó bemutatkozásról, köszönésrõl, köszönetnyilvánításról és miegyéb másról. Rengeteg íratlan szabály van, amit õk rendesen be is tartanak. Például az, hogy ne igyál menés közben. Ne tedd keresztbe a lábad a színházban. Szürcsölj, amikor teát iszol vagy spagettit zabálsz. Aludj el a vonaton és az iskolában.

Engem már számtalanszor megszóltak ezek miatt (na jó, talán az utolsó miatt nem). De ha már itt élsz két hónapja, ahhoz is hozzászoksz. Kezdek ráhangolódni az itteni életre, és belekapcsolódni abba a ritmusba, amit én leginkább a vérkeringéshez hasonlítanék. Talán nem is tudnám máshoz hasonlítani, miközben eme aktatáskás-öltönyös, fekete hajú, mandulaszemû lények tömegében rovom Tokió utcáit. Igen, ezek az emberek határozottan tartanak valamerre.

Az iskolákban szokásos szabályok azonban kegyetlen személyiség-gyilkosok. Bár az ékszerek, piercingek, tetoválások, civil ruházatok, smink és hajfestés mind az önkifejezés eszközei, az iskolákban minden effajta dolog be van tiltva. Tehát reggelente nem kell túl sokat készülõdnöm – elég, ha megmosakodom, eszem-iszom, és belebújok az egyenruhámba. Szóval, ezek a japcsik bizony keményen tesznek arról, nehogy valaki a külsõ alapján ítéljen.

A városon belüli utazásra legalkalmasabb eszköz a vonat vagy a metró. Utóbbi a macerásabb, mert ahhoz lépcsõzni kell. Viszont mindez azért jó, mert gyors, viszonylag olcsó és dugó-mentes. Ami meg a vonat elhagyása után vagy a vonatraszállás elõtt történik, az már egy másik dolog. Nekem például – bár csodával határos módon csupán egyetlen megállónyira lakom az iskolámtól (másoknak órákig kell vonatocskázniuk) – a gyaloglásokat beleszámítva kábé háromnegyed órába telik eljutni a suliba.
A hétvégéimet pedig azzal töltöm, hogy elmegyek valahová partizni a többi cserediákkal, vagy épp elvisznek minket valamiféle tanulságos elõadásra, ahol sokat megtudunk Japánról és a kultúrájáról. Most éppen azon vagyok, hogy úgy istenigazából belesüppedjek az egészbe – végtére is, itt fogok leélni egy majdnem teljes évet az életembõl. Én vagyok az, akinek itt alkalmazkodnia kell. És még csak nem is esik túlságosan nehezemre – sõt, határozottan élvezem a dolgot.

Nos, a dolog korántsem ennyi dióhéjban. Megpróbáltam a lehetõ legtömörebben bemutatni Nektek Tokiót. Aki viszont elégedetlenkedik, az megtekintheti szerény blogomat, íme tehát a címe: www.florafromjapan.wordpress.com

Addigis, Sayonara mindenkinek!

Írta, fotók,videók: Tóth Flóra