Petőfi Sándor: A farkasok dala
 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
 

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.
 

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
 

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
 

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
 

Pest, 1847. január

Petőfi Sándor: A kutyák dala

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
 

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete,
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
 

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
 

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
 

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
 

Pest, 1847. január

Rezeda Zoltán: Csillagok hidege

      Nyolc év után is eszembe jutnak róla még dolgok. Egy út hazafelé Kassáról, megállóval a Szoroskő tetején. Ebéd, csendes beszélgetéssel, meg nem valósult álmok és tervek szilánkjaival.
      Ahogy emlékszem rá, sosem volt fázós. Kigombolt ingnyakkal feszült szembe a széllel, neki a világnak, néha még akkor is, mikor igazából csak szellősimogatás állt vele szemben, nem viharosan elutasító szél. Igaz, a kigombolt ingnyaknak más oka is volt. Nehezen tudott magára való, méretes inget venni. Járta az országot, a világot, mint egy magányos lovag, nem volt és nem lehetett soha senki a fegyverhordozója. Nem is volt szüksége rá. Hibát ritkán vétett, gondos és türelmesen bogozó figyelemmel képes volt megtalálni a gyom alatt is a virágot. Pajzsot hordott maga előtt, a szívét tette ki annak. Már pihen. Már nyolc éve pihen, hiánya huzat, mi átjár a házon (hogy kedvenc költőjét idézzem), s nincs ami nekifeszüljön, nincs ami megállítsa...
      Sok ember telefonkönyvében talán még máig ott a telefonszáma, bár tudják, nem lehet felhívni, nem veszi fel, és nem is felel, nem is felelhet, de még az is lehet, megszűnt azóta már ez a szám, de ott van  a noteszokban, újra és újra átírva így év eleje tájékán. Ketten-hárman még mindig összehajolnak és felemlegetik a régi napokat, az akkor természetesnek tűnő együttlét tovareppenő perceit. Mert  amíg valaki él és dolgozik, míg peres száját be nem fogja a mindenható bíró, kinek ítélete ellen nincs fellebezés, addig azt hisszük, a világ működik, mozog, velünk és általunk. Ha aztán a könyörtelen időbe kell már visszanézni, akkkor bizony sokkal nehezebb. Ismertem-e, értettem-e, felfogtam-e érted haragszom, nem ellened morgolódásait, vagy csupán egyetlen villanás volt az egész ebben a végeláthatatlan, soha ki nem tapasztalható időben?

      Ő már csak finom szomorúság. Fagyott feketerigó egy állomási parkban, lombtalan bodzafák, télközepén pilinkélő csönd egy falusi temetőben. Domboldalon, kilátással a Pozsonyt Kassával összekötő főútra. Szellem, ki a csillagok hidegségével dacolva meg-megüti még ma is, nyolc évvel halála után, a meleg, forrongó szívet, mely pillanatonként keresi a rá visszhangként dobbanó másik szívet. Az vitte el őt is. A szíve.
      Hó hullik fejfádra, ritka madárfütty kíséri. Aludj csendben, magányos lovag, aludj Dusza Pista. Ne fázz ott fent, kigombolt ingnyakkal a csillagok hidegétől! S kérdem még, csak óvatosan: mit szólnál a mához, ugyan miként is fogadnád az írott szó szabadságának megnyomorítására tett kísérletet te, akinek a Himnusz és a Szózat sorai szálkásodnak a fejfáján?!