Katona Lajos

Katona Lajos tudatosan nem vallja magát szobrászmûvésznek, szobrait formakísérleteknek nevezi. Mégis alkotásai jóval többek egyszerû kísérleteknél. Lélek van bennük és szeretet.

1941-ben született Szilágy megyében, Sarmaságon. Nyolc éves korában baleset érte, robbanás következtében elveszítette jobb kezét és látása nagy részét. Tizennyolc éves korára teljesen megvakult.A Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia karán fejezte be tanulmányait. Nyugdíjazásáig a Vakok és Látássérültek Kolozsvári Líceumában tanított. Feltalált egy olyan rajzkészüléket, mellyel vakok számára is lehet tanítani mértant, a készülék segítségével ugyanis domború, tapintható síkidomokat lehet szerkeszteni /ezt a találmányát Budapesten szabadalmaztatta is/. Faragással több mint harminc éve foglalkozik. Huszonkét munkája van kész, most is dolgozik több szobron. Szobrai többször voltak kiállítva Magyarországon. Jelenleg Kolozsvárott él, és alkot.

Az elsõ kiállításom 1997-ben volt Pápán, a Református kollégium dísztermében, ahol Katona Györggyel állítottam ki. Õ biztatott arra, hogy ezeket a formakísérleti munkáimat kiállítsam. Ezek a munkák azzal a céllal készültek, hogy egy gyógypedagógiai jelenséget próbáljak ki. Munkámban az vezetett, hogy kizárólag tapintásos érzékeléssel, a látás kizárásával milyen formákat lehet elõállítani, hogy ezt a mûszaki kifejezést használjam - hogyan lehet azt elérni, hogy vizuálisan értelmezhetõ formák jöjjenek létre. Lassan dolgozom, így munkáim nagyon lassan születnek meg. Nagyméretû nyersanyagot választok ki - legalábbis az utóbbi idõkben -, az eredeti, kezdeti gondolatot, ideát kísérlem megvalósítani, a formák közben alakulnak, de maga a nyersanyag is ad ötletet és elég hosszú idõn keresztül munkálom a fát addig, amíg a formarendszer létrejön. A formákon látni lehet, hogy vannak jól felismerhetõ formamotívumok, de nagyon sok a spontán szerkezet.

Nagyon sok esetben maga a faanyag is ötletet ad. Általában úgy vésem a fát, hogy tiszteletben tartom annak szerkezetét. A szálak mentén faragok. A formákba beleviszek olyan elemet, amelyek kifejezetten jól felismerhetõ részletek. Ezek az ember testrészei, vagy maga az ember egészében. Ugyanis ez a forma teljesen hozzáférhetõ számomra. Jelentõs az a gondolat is, hogy az ember a legfontosabb formakincs. Ez mindenkit érdekel.

Természetesen emberi arc készítése nagyon nehéz a látás kizárásával. Ahogyan én építem fel az arcot, az elsõsorban a sémát, az emberi arc általános sémáját követi, olyan portrék megvalósításáról az én esetemben nem lehet szó, mint amilyeket általában a képzõmûvészek meg tudnak valósítani. A szem az rendkívül differenciált információt ad. A tapintásra az a jellemzõ, hogy akkor, amikor az ember végig tapint valamit, akkor idõben széthúzva keletkeznek az információk az agyban. A tapintás csak formainformációt nyújt, a látás viszont színinformációkat is ad,és ez a világ sokkal gazdagabb, mint a tapintás világa. A munkák jól ábrázolják azt, hogy a tapintásnak lehetõségei vannak. De ehhez még hozzá kell adni azt is, hogy a formakísérletekben nemcsak a tapintásos érzékelés jelenségei tükrözõdnek, hanem az a képvilág is, amely az ember agyában keletkezik, amely felhalmozódik az idõk folyamán, és ez kifejezõdik ezekben a formakísérletekben, a kéz pedig átviszi a formákat a fába, ezek megmaradnak, és láthatóvá válnak a többiek számára.

Sokan úgy képzelik, hogy én vakok számára készítem ezeket a szobrokat. Ez nem így van. Katona Gyuri azt mondja, hogy ezeket a szobrokat úgy is fel lehet fogni, mint modern plasztikát. Igazából én ezt nem tudom megítélni. Nekem a mûvészetrõl az a kialakult véleményem, hogy általában az a mûvészeti alkotás, amely beleilleszkedik abba a szellemi folyamatba, amelyet mûvészettörténetnek nevezünk. Én elfogadom azt, ha ezek a munkák tetszenek. Mûvészi értéküket megítélni nem tudom. A világ tapintásos érzékelése minõségileg, lényegileg más, mint az a világ, amelyet a vizualitás adhat, vagyis a szem által nyújtott élmények.