Bírálni senkit nem akarok, de úgy látszik, ki kell mondani, le kell írni, nincs már, vagy nagyon hullámzó az érdeklõdés az irodalom iránt. Fogadás nem volt, a nép így gyéren üldögélt. Név szerint ismertük egymást, kevés kivétellel. Mondjuk kamararendezvény volt ez így. Annak is van bája. Alább pedig a laudáció. Két nyelven. Mert úgy illett. Leikert meg vagy bejön valakinek vagy nem. A választás szabad. Az ember is. Talán...  Nekem ma az itt a feladatom, hogy bemutassak Önöknek egy könyvet. Mojou úlohou dne veèer niè iné nie je, len predstavi» Vám jednu knihu! Ez a könyv Jozef Leikert verseit tartalmazza szlovák és magyar nyelven. Táto kniha obsahuje ver¹e Jozefa Liekerta dvojjazyène. Nos kell-e ettõl erõsebb jele a szlovák – magyar megbékélésnek? Nu¾ a podµa Vás je potrebný silnej¹í dôkaz na porozumenie Slovákov a Maïarov? Egy kis szertartás ez a könyvbemutató. Barátok, szakma és közönség számára szervezett kis szertartás. Táto udalos» je malièkým obradom, ktorá slú¾i pre priateµov ,pre odbornú obec a pre èitateµov. Nincs mögötte semmilyen hatalmi érdek, semmilyen hátsó szándék. Csak meghajolni, tisztelegni szeretne egy – két olvasó a szöveg és annak szerzõje elõtt. Nehµadajte ¾iadny mocenský záujem ,¾iadny úmysel. Pri¹li sem len hlboko sa pokloni» pred ver¹ami a pred ich autorom.
Egyszerûen csak azért mert: 
Haláltól megalázva
élettõl megtörve.
Visszadtam a köveknek
a szavakat
fáknak a
szerelmes leveleket.
És megölelt az érinthetetlen idõ
Jednoducho len preto, lebo:
Poní¾ený smr»ou
a zahanbený ¾ivotom.
Vrátil som kameòom
slová
a stromom
µúbostné listy.
Objal ma
nedotknuteµný èas. Egyre többször érzem a múlandóságot. Nem szomorít el, nem félek, csak érzem. V poslednej dobe viackrát som u¾ pocítil pominuteµnos». Nie som z toho smutní, nebojím sa, len to tak cítim. Érdekes módon, amióta olvasom Jozef Leiekert verseit, egyre többször gondolkodom a teremtésrõl. Talán, éppen ezért is írtam e könyv elõszavában az alábbi mondatokat. Mô¾e znie» veµmi èudne, ale odkedy èítam ver¹e Jozefa Leikerta, viackrát som u¾ porozmý¹µal o procese stvorenia èloveka. Mo¾no práve preto som napísal do tej knihy v predslove tieto slová:
„ A Teremtõ és Ádám ujja közötti távolság. Felnézel az égbe a Sixtusi kápolna boltíveibe ütközik a szemed. Az Úr, a mindenek teremtése után íme az Embert alkotja. Ujjuk majdnem összeér. Ám inkáb távolodik. Medzi prstom Stvoriteµa a Adama je nepatrná vzdialenos». Pozrie¹ do neba, ale tvoje oèi vidia klenby Sixtínskej kaplnky,. Pán, stvoriteµ celého univerza, tvorí èloveka. Ich prsty sa skoro dotknú. A ani nie. Vzdialia sa.“
De miért is, de miért is? Ale preèo s vzdialia, preèo?
 Smr» prichádza
pootvorenou bránou,
ktorú sme zabudli
privrie» ako ústa
na sporáku.
Pozerá sa na nás
z krí¾a na kostole.
Pribitá,
a predsa na¹a.
V diaµke sa pretoèili
osmièky galaxie.
Halál jön
tárt kapun be
mit elfeledtünk zárni
mint a tûzhelynek száját.
Templomi keresztrõl
néz le ránk.
Feleszegezve is miénk.
Távolban csillagrendszerek
végtelen nyolcasa
csavarodik.
Az ember lassan elmúlik az idõben. Porrá lész, mert porból vétetett. Èlovek pomali sa mení v èase. Bol stvorený z prachu a mení sa na prach. És nincs ezzel semmi gond. Embernek lenni szép kihívás. A ni je s tým ¾iadny problém. By» èlovekom je peknou výzvou.
S ha már minden elmúlik, legyen hát vége úgy, ahogy itt mindjárt elolvasom. A keï sa konèí v¹etko, nech sa konèí tak, ako vám to teraz preèítam:
Az utolsó morzsát is kirázom
Cipõmbõl.
Hogy újra megszólaljon,
A földet sózom vele.
Vakult félfülûknek, nekünk
éjjeli ragadozók vájták ki szerelmünk.
Bölcsebbek lettünk
a legtisztább igazsággal.
Z topánok
vytriasame posledné omrvinky.
Solíme nimi zem,
aby nanovo prehovorila.
Oslepli sme na jedno ucho,
lásku nám vyïobali
noèní dravci.
Múdrej¹í sme
o najèistej¹iu pravdu.
Íme hát a könyv! A múlandóság könyve, amelyben a rajzok, Szabó Ottó rajzai méltóságteljesek, a versben merülni óhajtó olvasó szemét ringattja. Ringatózzunk, csendesen mintha már Kharón ladikjáról néznénk e világot. És nézzétek meg a holtak tenyerét, mikor kilépnek e ladikból – mind üres. A lelkekben már csak az érzések és szavak maradnak. E könyv szavai.
Ecce kniha! Kniha pominuteµnosti, v ktorej kresby Otta Szabóa sú vzne¹ené, hladkajú oèi èitateµa ponárajúceho sa vo ver¹och. Kolísame sa tí¹ko, ako keby na Kharónevej loïke. Pozrite dlane màtvych, keï vystupujú z loïky – sú prázdne. V du¹iach ostanú len pocity a slová, ktoré mô¾eme èerpa» z tejto knihy. |
