Németh Péter Mikola: Madách Imre, az „északi géniusz“ szülötte
– „Az emberi lélek születése elõtt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel.”
– „a zseniális emberi is ott fejlõdik, ahol sok a hatás-tényezõ és keresztezõdés”.
– A Palócföldön nincs hagyomány?
– „Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás.”
– Az emberi képzelet és természeti szükség a két teremtõ erõ.
– „Egy szót sem tudott atyám tótul.” Vagy mégis?
– A név pedig valami – a földrajzi és családi név egyként az –, amit nem lehet másképpen mondani.
– A sztregovai mentsvár. „Északon egyetlen szociális realitás a család.”
– A Tragédia mint elsõrendû erkölcsi tettnek számító morális ereklye.
"Mért ültette Isten édenébe
Megszakadt a mindenség gyûrûje,
A tudásnak széles ágú fáját?
Melyben Isten, ember együtt éltek,
A fa terjed s lassanként elölte
S a nagy ûrt tán át sem tudja szállni
Árnya a kertnek minden virágát.
Isten gondja és emberremények."
(Madách: Hit és tudás – részlet) Madách Imre "Hit és tudás címû" versében életre szólóan, érezhetõen, tömören és sûrítetten ott bolyong az az örökös kétely, amit „úrverte ajándék”-ként azóta is "a hit és tudás ambivalenciája" táplál. Arról a tudományokban minduntalan elhalványuló, a természetben és a spiritualitásban ugyanakkor idõrõl-idõre fel- és megerõsödõ világ-érzésrõl van itt szó, amelyet Hamvas Béla a 20. század üzeneteként, a "Világ-Egész" metafizikus diagnózisaként kívánt esszenciálisan összegezni, s amellyel minden idõk költészete, mûvészete, filozófiája igazságkeresõ körútjainkon szembesülni kényszerít. (………..) * Dr. Horváth Károly Madách-kutató közlésébõl tudjuk, hogy Madách Imre barátjával, Lónyay Menyhérttel folytatott fiatalkori levelezésében a Bibliát hasonlítgatja össze a hinduk és perzsák szent könyveivel. Kiemelt fontosságúvá válik ez a közlés akkor, amikor felvezetõ gondolatainkban arra teszünk kísérletet, hogy a madáchi életmûvet bele- és elhelyezzük a "hamvasbélai" egyetemes filozófiai Világ–Egészbe(n). Abban a teljesség igényével építkezõ bölcseleti, életfilozófiai világképben, amelynek mély és összefüggõ szempontjait Hamvas számára a Tao, a Veda, a budhizmus hagyománya, a héber Ótestámentum, a Korán, az irámni Zarathust-ra és az egyiptomi Hermes Trismegistos tradíciója, az azték, a maya, inka, görög, alexandriai hagyomány alapozza meg. Madách és Hamvas a szellem hullámhosszán, eltérõ életutakon, ám mégis azonos intuícióval, azonos ihletettséggel érezhetett rá arra, hogy a „Scientia Sacra”, a Szent Tudás, ha napjainkra érezhetõen elhomályosult is, ezekbõl a könyvekbõl még mindég kiolvasható. (…………) *  „Az emberi lélek születése elõtt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel.” – írja Hamvas Az öt géniusz címû mûvében.
Miért is történt volna ez másképp Madách Imrével? Õ, felmenõi ágán, az egész Kárpát-hazára kiterjesztett, a történelmi Magyarország területén érvényesülõ védõszellemek, szabadságeszmények megtestesítõje: Délnyugat; Nyugat; Észak; Alföld; Erdély géniusza közül a harmadikat, az északit választotta õrangyalául, annak is a peremvidékét, határát.
A helyet, ahol az év legszebb hónapjában, 1823. január 21-én Madách Imre megláthatta az „északi géniusz” fátyolos, melankolikusan párás, élesen és üvegesen metszõ napvilágát, Alsósztregovának hívják. Az õsi, Nógrád megyei családi birtokok egyike ez, ahol a Madáchok már Nagy Lajos királysága idején, az 1300-as években jelen vannak, úgy Cserényben, Sápon, Ludrován, mint Alsósztregován is, ahol templomokat, kúriákat építenek, építtetnek az elõdöknek, Kürtösi vagy Oszlári Madách–Zubrathának, III. Endre király ispánjának leszármazottai, Madách fia Pál gyermekei, akik hadi érdemeikért kapják õsi földjeiket.
Ha képzeletünkben, földrajzi elhelyezkedése szerint kívánjuk körbejárni, körülírni Sztregovát, Madách Imre születése helyét, akkor a régi és új térképeket egymásra vetítve arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyszín Felsõ-Magyarországon, a Felvidéken van, azon a helyen, ahol a Sztregova- és Kakatka-patak szeszélyes, tavaszi, nyári esõzésektõl zavaros vize a „mesebeli” Ipoly folyó felé siet. Ez a két vízfolyás észak felõl, a hegyek erõsen kékeszöld, olykor ködbe veszõ karéja alól bukkan ki, s a dimbes-dombos vidéken át, kanyargós folyással, mintha nehezen tudna megválni Alsó- és Felsõsztregova szeretett völgyétõl, üde, zöld rétségek vadvirágos szõnyegén átcsorogva köti össze az itt élõ népeket: tótokat, magyarokat, cigányokat az Ipoly-táji hazában egymással, valamint az Ipoly-menti kultúrkörrel.
Ha közigazgatási szempontból akarjuk meghatározni Sztregova múltját és jelenét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy egykor szervesen a történelmi Nógrád megyéhez tartozott. Ma, Dolná Strehová, ahogy a jelenlegi neve is mutatja, szlovákiai falu, strandjáról, kellemes vizérõl ismert fürdõhely. Közigazgatási szempontból Nagykürtös (Velký Krtí¹) városához, a Nagykürtösi járáshoz és a 2001-ben megalakult Besztercebányai (Banská Bystrica) kerülethez tartozó térség.
Ha pedig képzeletünket még tovább szálazzuk, s kultúr-történeti szempontból közelítjük Madách bölcsõjének színhelyét, akkor azt kívánatos figyelembe vennünk, hogy a falu a Palócföld felsõ határára esik.
„Mindig a határ-területek a fontosak” – olvashatjuk Az öt géniuszban. S most nem politikai határvonalakról beszélünk, hanem a hely szelleme szerintiekrõl. Csak itt van lehetõség, egy ilyen sztregovai mûvelõdéstörténeti holdudvarban, Észak és az Alföld géniuszainak határmezsgyéjén, kettõs kisugárzásában arra, hogy a mindennapi, drámai létben sokkszerû ellenállást lehessen legyõzni, és így, ezekbõl a szorongató élethelyzetekbõl fakad a megedzett spiritualitás, az az ideális lelki és szellemi erõ, amely képes választ adni az élet olykor megmagyarázhatatlan jelenségeire.
Vagyis: „a zseniális emberi is ott fejlõdik, ahol sok a hatástényezõ és keresztezõdés” – állítja Hamvas.
A Madáchok sztregovai létére ez hatványán igaz, mert valóban az egymást keresztezõ hatástényezõk jellemezték életüket: a természetközelség és bizonyos értelemben vett gyakorlatiatlanság, az abból adódó kiszolgáltatottság (hatezer holdon gazdálkodott Madách Imre, s meg kell állapítani, hogy nem valami jól); a közvetlen környezethez fûzõdõ laza szociális kapcsolatok,a mélabú, az erõteljesen provinciálisnak mondható életrend. S ezért évszázadokon át a család életében szellemtörténeti szempontból is meghatározó az a tényezõ, hogy õk az õsi Palócföld szülöttei az „északi géniusz” határán. Azt persze, hogy a palócok földje, Palócia, „Görbeország” eredendõen hol volt, hol nem volt, azt a beleszületetteknek legalább annyira nehéz meghatározniuk, mint ama tudós, néprajzban és nyelvészetben is jártas „szent kívülállók”-nak, akik le is írták, amit gondoltak, annak ellenére, hogy biztosak lehettek volna a dolgukban.
A pontos meghatározás már csak azért sem könnyû, mert: „Dombországot, a palócok földjét nem jelöli térkép.” – olvasom épp a minap Szepesi Attila Erdõmaszkok címû esszékötetében. Vagy ha mégis, akkor az meg úgy néz ki, mint Manga János néprajzkutató térképe, aki – több, bizonytalan szigetet bekarikázva – Balassagyarmattól csaknem Miskolcig, Rimaszombattól Egerig jelöli ki a palócság helyét a történelmi Magyarország térképén.
Tóth Imre pedig, a született „huntyi palóc”, Az Ipoly menti palóc tájszótár szerzõje, a palóc nyelvjárások közepét, az északi magyar nyelvterületen a közép-palócnak tartott nyelvjárás elterjedtségét a Vágtól a Hernádig terjedõ Szenc – Cegléd – Kassa háromszögben jelöli ki.
Ezek persze még a jobbik változatok, mert bizonyossággal ma is csak annyit állíthatunk, mi az ide születettek, erre a földre, a palócra, hogy az volt és van. A középpontját illetõen, a Cserhát és Mátra vidékét megjelölve, egyetértenek a kutatók. Ám a széleit tekintve nincs egyezség – errõl is Szepesi: A nagy palóc árnyéka címû írásából szerezhetünk tudomást. „Némelyek meg a hat történelmi megyét (Gömör, Nógrád, Heves, Bars, Hont, Borsod) vették számításba”, illetve a mai Észak-Heves, Észak-Borsod, Észak-Pest megyéket. „Másféle, szintén nagylelkûnek mondható feljegyzések a Rákos-pataktól és Dunakeszitõl a Hernád völgyéig, a Nagyalföld északi peremétõl Selmecbányáig minden földet “lepalócoztak”.
Nem is volna ebben semmi szégyenkezni való, hiszen a maga palócságát, jellegzetes tájszólását, népviseletét ország–világ elõtt bárki, aki palóc, büszkén vállalhatja, többnyire vállalja is, hiszen annyira sokszínû, olyan egyedülállóan archaikus, ahogy arról Madách unokaöccse, Balogh Károly visszaemlékezéseiben, a sztregovai néprõl tett vallomásaiban, emlékirataiban megállapította: „…a falu lakossága levetette már a magasabb felvidéki tótság jellegét. Nem viselte a csak gyomorig érõ rövid inget, a széles réz-csatos bõrövet (tüszõt), s a nagykarimájú kalapot. Asszonyaik viselete is inkább az Ipoly menti palócság viseletét közelítette meg. Szerették a fiatalok az ünneplõhöz a cifra arany fõkötõt, a széles ingvállat (oplecko), az élénkszínû, de a magyarokénál hosszabb viganót, tarka fejkendõt. A férfiak nyáron a gyolcs, télen a halina (durva posztó) öltözethez, barna bõr ködmenhez (kozuch) általában bocskort, téli idõben patkós csizmát is, a nõk csizmát (de sosem pirosat) viseltek.”
A „Jó palócok” és a „félig-meddig palócok” is szívesen hivatkoznak szokásaikra, de attól még sajnos nem tudatosult bennük, s nem is tudják, hogy mettõl meddig terjed az õ birodalmuk, s hogy õk maguk mitõl azok, akik. Mitõl olyan alaktalanok és lelkileg mégis mélyek, naivan rajongók, mitõl olyan hitesek, vallásosak és mégis babonásak? Azért is, válaszolhatnánk minderre "hamvasbélai" életfilozófiával, mert õk jellemzõen azok, akik, menthetetlenül az „északi géniusz” szülöttei. Akkor tehát, ennek a filozófiának, a palócság önismerete szolgálatában, azt a kitételét talán nem árt tudatosítanunk, hogy „Északnak nincs tartása, nincs iránya, nincs alakja és, ezen felül minderrõl nem is tud. Ehelyett van benne valami ártatlanság és szûziesség, negatív esetekben fejletlenség és korlátoltság. Északon az ember legnagyobb mélysége a naiv rajongás.”
De kik valójában a palócok, ezek a szívükben naivan rajongó, lelkületükben mély és érzékeny emberek? Parasztok, akik jellegzetes tájnyelvet beszélnek? Földmûvesek, akik szót csak tótul értenek? Esetleg teljesen elmagyarosodott szlovákok? Vagy félig elszlovákosodott magyarok? Kunok, vagy kabarok?
Az eddig leírtakból is kitûnik, hogy õk ugyan pontosan érzékelik a maguk különösségét, ami a jellegzetes tájnyelvükben, népviseletükben, viselkedésükben, szokásaikban él, de mindazonáltal mégsem képesek megfogalmazni életminõségük mélyebb, metafizikus összefüggéseit, azt, hogy mitõl is olyanok, amilyenek: lelki, testi épségükben.
És ennek minden bizonnyal történelmi okai vannak. „Északon nincs hagyomány.” – állítja Hamvas. Ez persze így nem igaz. Akkor azonban mégis, ha elfogadjuk, hogy hagyomány csak egy van. Az azonban igaz, hogy a Palócföldön valóban az az érzése az embernek, mintha minden egyszerre élne, s úgy is él, kivételesen és véletlenül. „Társadalmi és történeti tradíció az irrealitásban, és a mese különös változataiban érhetõ tetten. A gazdaság ugyanolyan anarchikus, mint az életrend. Tervszerûség épp úgy nincs, mint történet, vagy hagyomány. Az emberi képzelet és természeti szükség a két teremtõ erõ.
A Felvidék az ott lakók számára regionális hely. Természetes, hogy minden itt élõ ember lényén saját régiójának bélyege a legerõsebb. Nehézségnek még az sem nevezhetõ, hogy a többi négy géniuszról egész egyszerûen nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem hajlandó felismeri. A nehézséget sokkal inkább az jelenti, hogy a többi archetípussal görcsösen szemben áll, és pedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.”
Mindebben érezhetõen van valami fátumszerû, s eleve elrendeltetett, miként azt az imént idézett Balogh Károly visszaemlékezéseibõl megtudhatjuk, „A falu népe” címû fejezetbõl, abból a részbõl, amiben a korabeli Sztregovát jellemezi,
hogy ti. „A Nógrád megye északi részében fekvõ falu lutheránus lakosságának nyelve abban az idõben általában tót volt, valami kevés reám is ragadt belõle, a szentbeszédet is e nyelven tartották templomukban. A katolikus elemet családunkon kívül a mesteremberek, a belsõ cselédség s a cigányok (a falu zenészei) képviselték. Ezek már felében magyarok voltak, ezért szentbeszédet is felváltva a magyar és tót nyelven tartotta a lelkész.”
Egy ilyen erõsen kettõs kis nyelvközösségben joggal gondolhatnánk, hogy Madách Imre természetesen megtanulta a szlovák nyelvet, de ez nem is olyan biztos, hogy így történt, hiszen Fabriczy Pálné született Madách Jolánnal, a legidõsebb, akkor már a testvérek közül utolsóként élõ Madách-lánnyal Wallentínyi Dezsõ által készített interjúból, a drámaköltõ születése századik évfordulóján, arról értesülhetett a szélesebb közvélemény, a Prágai Magyar Hírlap hasábjain, hogy:
- Nem maradt tõle valami szlovák feljegyzés, vagy írás?
- Nem. Egy sor sem.
- De beszélni beszélt szlovákul?
- Nem. Egy szót nem tudott atyám tótul. Otthon mindig német volt a társalgási nyelv.
S valóban, életrajzi tényként kezelhetnénk ezt az állítást, amit késõbb az irodalomtörténet, Horváth Károly közlése is megerõsít, hogy ti. Madách Imre magyar anyanyelvén kívül latin, francia és német nyelven írt és olvasott. A szlovák nyelvrõl tehát Horváth sem tesz említést. Ugyanakkor Kiss Gy. Csaba sajtótörténeti közlésébõl megtudhatjuk, hogy Madách országgyûlési képviselõvé történt megválasztásakor, 1861 márciusában a balassagyarmati megyeháza erkélyérõl szlovák nyelvû beszédben köszönte meg választóinak a személyére leadott szavazatokat, amit a korabeli sajtó szlovákul közzé is tett. Ez valóban két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó, ráadásul jól dokumentált állítás. Egyszerûen érthetetlen, hogy Madách Jolánnak miért állt volna érdekében, hogy valótlant állítson, azt, hogy „Nem. Egy szót sem tudott atyám tótul.” Vagy egyszerûen csak idõskori emlékezete csalta meg? De az is elképzelhetõ, hogy õ úgy értette, hogy apja nem gondolkodott szlovákul. S az is elképzelhetõ, hogy Madách csak olvasni tudta a nyelvet, s valaki más írta neki, vagy elõre megírt magyar textusból fordította a szlovák szövegeit, beszédeit, mondjuk a sztregovai lelkész, amire egyébként léteznek irodalomtörténeti utalások.
 Bárhogyan is legyen, ennek a feloldhatatlannak tûnõ ellentmondásnak a hatására, tanulságképp, nem árt szóvá tennünk a szlovák irodalomtörténet-írásnak azt a mind a mai napig meglévõ, erõszakosan „szelíd óhaját”, kísérletét, miszerint Az ember tragédiája halhatatlan drámaíróját a világirodalom lapjain szlovák nemzeti költõként kívánja feltüntetni. Most így, a tények ismeretében, láthatóvá válik, hogy az itt megfogalmazott dilemma szerint, ez a „kísérlet” a 20. században nem is számított olyan lehetetlen vállalkozásnak.
Mindazonáltal, az azonban az életben többnyire mégis-csak úgy képzelhetõ el, ahogy azt Hamvas Béla élettapasztalatra építõ elmefuttatásaiból tudni lehet, „hogy az ember megszületik és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenõ a helybe.” A legtöbb embernek hely-neve van, mint, ahogy a Madáchoknak is az van. Példának okáért, ilyen földrajzi nevekkel azonosak az Alföldi, a Csallóközy, a Bõzsöny, az Erdély, a Felföldi, a Gyarmati, a Rimay stb. vezetéknevek. Vagy a helységnevekkel megegyezõ Abházy, Almássy, Eperjes, Garammikolai, Honti, Ivády, Ipolyi, Majthényi, Krasznahorkay, Rimaszombathy, Trencsény családnevek például.
Ez a jel és a jegy rajtuk, megmondja, hogy ki honnan jött. A géniusz, a lángelme a hely szelleme nevét viseli és viszont. Talán kevesek elõtt ismert, hogy a sztregovai völgy fölé emelkedõ Liszec-nek 699 m-es sziklakúpját „Madách tetõ”-nek nevezik. Ugyanakkor Madách Imre családfakutatásából tudhatjuk, hogy a XIII. századig visszavezetett családi nemességét egy bizonyos Radon de Oszlán nevén jegyezték, akinek az egyik fia a keresztségben a Madách nevet kapta. Az õ keresztnevébõl lett a késõbbiekben a Madách családi név.
A név pedig valami – a földrajzi és családi név egyként az – amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.
„Mert a helynek nemcsak fizikai állapota, fizikája van”, ahogy Hamvas Béla írja, ”hanem metafizikája is. És a hely nemcsak látvány, hanem jóval több annál. A helynek szelleme van: Genius Locija. Ezért nem határozható meg csak úgy, sokkal inkább lerajzolható, vagy körülírható. Ez azért is van így, mert a helynek Arca van.” Ám a hely, mint olyan, sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, mûvészete és mítosza.
Hamvas szerint Észak jellegzetes költõje a Rimaszombatban született Tompa Mihály. Ugyanakkor Petõfi költészetét idealitása, lelkesültsége, naiv rajongása okán, fõként tájleíró lírája alapján, meglepetésszerûen, nem alföldinek, hanem úgyszintén felvidékinek, tipikusan északinak minõsíti. Miközben, az Észak géniuszában született alsósztregovai Madách Imrérõl, tudomásunk szerint, említést sem tesz. Nyilván azért nem, mert jó oka van rá. Madách drámaköltészete nem nevezhetõ tipikusan északinak, még akkor sem, ha bizonyos elemeiben az. S akkor sem, ha személyiség-jegyei éppenséggel mutatnak is némi rokonságot a Tompáéval (melankólia, érzékenység). Általános érvénnyel, a tipológia építés kedvéért sem mondható el ugyanaz Madáchról, mint ami Tompáról, hogy ti. „Néhol Wordworth-i, – Isteni értékû hang – de metafizikai mélység nélkül”. Ha valaki metafizikai mélységekre szállt filozófiai alapokon a mûteremtésben, az épp Az ember tragédiája írója volt. Ugyanakkor, a kor szellemének megfelelõen, vallásos költõk mindketten, de hogy Madách vallásossága konvencionális lett volna, mint ahogy Hamvas szerint Tompáé az volt, nem valószínû. Hogy miért nem, annak a személyesen túl, minden bizonnyal hitéleti okai is voltak, többek között az a tény például, hogy a Madáchok a Rimayakkal való rokonságban – Rimay János-ról, a költõrõl van szó – a XVI-XVII. század fordulóján protestáltak és áttértek az evangélikus hitre. Mintha mindez útkeresésük során azért történt volna meg velük, hogy késõbb, sorsukban megtisztulva, Madách Sándor, a költõ nagyapja, akit Migazzi Kristóf váci püspök gyámsága szerint kitaníttatott, katartikus erõvel megtéríthesse, visszavezethesse családját a római katolikus anyaszentegyházba. Hiszen Északon egyetlen szociális realitás a Család. Olyan, amilyen évszázadokon át a Madáchok családja is lehetett. Ezért természetszerûen a Ház az „észak géniuszában” mindig fontosabb, mint máshol, teszem azt Délnyugaton, Nyugaton, vagy épp az Alföldön.
Mert az északi kiszolgáltatottságban nemcsak otthon, nem csak fészek, hanem menedék is, „mentsvár”. Gondoljunk csak Kossuth Lajos titkárának, Rimóczy Jánosnak rejtegetésére, ami miatt 1852-ben a császári hatóság Madáchot letartóztatja, s a pozsonyi vízikaszárnyába zárják. De legyünk belátóak, ezekre a „mentsvárakra”, szellemi védvárakra a XX. században is legalább annyira szüksége volt a szellem embereinek Északon, odaát, a Felvidéken, Szlovákiában, a kisebbségi sorsban, mint ahogy hajdanán szüksége volt a börtönviselt, a rendõri felügyelet szégyene elõl menekülõ, az elvált, a porig alázott Madách Imrének.
Aki 1854-ben gyermekeivel együtt haza is költözik a „sztregovai mentsvár”-ba, a meleg családi fészekbe, édesanyjához, Kesseleõkeõi Majthényi Annához, a kiszolgáltatottságában is biztonságosabb életet remélve.
”A Madáchok õsi kastélyának az idõk viharaitól kormosult falai elõtt állunk – így mutatja be az öreg kastélyt Balogh Károly. – A kapu fölé illesztett kõlap latin felirata az épületnek több százados múltjáról beszél. 1430-ban már a Madáchok lakták, 1552-ben a török rombolta el, jelenlegi alakját Madách Sándor idejében nyerte, 1899-ben. A régi bástyaszerû körfalazat saroktornyaival, lõréseivel harcias idõkre vall. A látogatók léptei alatt tompán dübörgõ tölgyfalépcsõzet kõbalusztrádjával, az emelet nyitott, boltíves tornácára vezet. Erre nyílnak a szobák ajtai.”
Itt van az „oroszlánbarlang”, Madách Imre dolgozó-szobája, ahol, élete mûvében olvasva tudni lehet, óriási szellemi erõfeszítések árán, roppant mélységekbõl mentette létre emberiség-költeményeit. Aki járt már Alsósztregován a Madách-féle várkastélyban, az a valaki kellõ szenzibilitással nem csak megfigyelhette, de meg is érezhette annak erejét, hogy ez az erõdítményszerû épület vastag, fehérre meszelt falaival valóságos szellemi védvár, ahol a tudomány és irodalom ereje és szeretete, kisugárzása legalább olyan régi, mint maga a Család, s maga az épület. A két költõt (Gáspár és János), egy orvostudományi írót, szintén Gáspár nevezetût, a két kiváló törvényhozót (János és László) és egy nagyszabású jogtudóst számba véve, nem is olyan nehéz ezt belátni.
A Madách-család számára a világmindenség közepe, szíve Sztregova volt és maradt. Minden, ami velük kapcsolatos, s mindenki, aki innen indult el életútjára, s szinte minden és mindenki ide tért vissza: élni és meghalni. Szakrális kör volt ez az õ életükben, miként Madách Imréében is az volt.
Õk sejtjeikben érezhették, hogy az, aki az „északi géniusz” szülötte, az teljes értékû közösségben csak a középponthoz képest létezhet és határozhatja meg önnönmaga létét a kozmikus egészben.
Mégis, életük drámai ellentmondásossága pont erre az ösztönösen érzékelhetõ felismerésre volt visszavezethetõ. Egészen pontosan arra, hogy az „Észak géniuszának“ nincs és nem is volt közép-, vagy tájolási pontja, úgy, mint mondjuk Nyugatnak Párizs, vagy mint Délnek Róma és Athén.
Észak tehát középponttalan, szívtelen. S ez a tény kiszolgáltatottá teszi a bele, az oda született embert. Mint ahogy kiszolgáltatottá tette évszázadokon át a Madáchokat is. Ugyanakkor Észak minden irányban nyitott, ez a legfõbb értéke, erénye is egyben.
Északi költészet, vagy mûvészet, vagy zene, önmagában, önállóan mégsem létezik, mint ahogy déli, vagy nyugati mûvészet sincs tisztán, még úgy sem, akkor sem, ha hatósugarának irányultsága, középpontja jól betájolható. Összefüggéseiben „mindez jelentõséget csak akkor nyerhet és nyer – egyetlen másik géniusszal. A magyart fõképpen az teszi azzá, ami, hogy felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint Kemény Zsigmond, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany János.
Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.
Ám ez az egyensúly, történeti emlékezetünk szerint, még soha senkiben nem valósult meg – mondja ki a megmásíthatatlannak ható ítéletet Hamvas Béla. – Vagy ha mégis – késõbb engedékenyebben így fogalmaz, a szellemi kaszt fokáról elemezve a magyar nép helyzetét –, akkor az „öt géniusz” egységét a történet folyamán csak néhány kimagasló személyiség egészen kivételesen és csak rövid idõre volt képes megvalósítani.”
Ilyen kivételes, teremtõ szellemnek érzékelhetjük Madách Imrét, aki egy rövid idõre, az idõtlen tudatosság állapotában, idõntúlivá nõtt sztregovai pillanataiban, a „szituáció irgalmas kegyelmébõl”, a világirodalomi klasszikusok között is egy egészen kivételesnek ható mûben, drámai költeményben, Az ember tragédiájában képes volt arra, hogy észrevétlenül, „mûvészi gyanútlansággal” megteremtse a Hamvas Béla által oly hõn áhított, nemzeti sajátosságnak minõsített harmóniát: az északi, az alföldi, az erdélyi, a nyugati és délnyugati géniuszok együttállását, magyar költõként az „öt géniusz” összhangját, egyensúlyát.
Ugyanezt az érzésünket erõsítheti meg Pilinszky János-nak a Tragédia bécsi, 1967-es jubileumi bemutatóját elemzõ, ma is, morális apályunk idején még inkább érvényesnek ható megállapítása is: „Egy minden vagy szinte minden költõi eszközt nélkülözõ lélek “remekel” benne – írja –, ez a nyers igazság. Ezért érezhetjük – bár mûnek is remek – elsõrendû erkölcsi tettnek, ezért válhatott egy nehéz sorsú kis nép nem is annyira mûvészi, mint inkább morális ereklyéjévé.” *
*A Madách Irodalmi Társaság IX. Madách Szimpóziumán, Balassagyarmaton, 2001. október 5-én, majd a hollandiai Utrecht-ben, 2004. szeptember 5-én elhangzott elõadások tovább írt változata. Egy készülõ könyv 2. fejezete.
Forrásként használt irodalom: Balogh Károly: Gyermekkorom emlékei. Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 1996.
Hamvas Béla: Az öt géniusz. Életünk könyvek, Szombathely, 1988.
Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1988.
Horváth Károly: Madách Imre. A Mikszáth Kiadó Irodalmi Könyvsorozata 2. Horpács
Szepesi Attila: Erdõmaszkok. Kertek, Budapest, 2000.
Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1987. Megjelent a Gömörország 2004, V. évfolyam/ 4. számában
|
