Mottó: „Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!

            Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!

            Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!”

                                             (Szilágyi Domokos)

Így érezhette magát A vén cigányt író Vörösmarty is.

Amikor a „húzd, ki tudja, meddig húzhatod!” refrénnel biztatta önmagát, olyan látomást látott, melyben az emberiség haláltáncához adja a talpalávalót. Keserű, a végletekig tragikus, extatikus sírva vigadásában úgy látta, hogy ő maga nem egyéb, mint egy kiöregedett kocsmai zenész, aki felett bizony alaposan eljárt az idő: kiment a divatból… Öreg oroszlánnak hullik a szőre…

De azért oroszlán: valaha isteneknek telt kedve az ő zenéjében; ő az őstehetség, az ihletben égő zseni – csakhogy peremre szorult, elfeledték, nyomorban tengeti napjait –, mint egy megvetett, vén cigány…

Hogy juthatott ehhez az önarcképhez a Nemzet Költője?

Úgy, hogy hamis prófétának bizonyult saját szemében. Hiszen 1836-ban ezt írta: „Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.” És tizenhárom év múlva bebizonyosodott, hogy igenis: lehet.

Kortársak feljegyezték, hogy a Szózat nemzethalálról írt sorait („S a sírt, hol nemzet sűlyed el…”) a költő gyerekeinek szigorúan tilos volt megtanulni – akkor, amikor már az egész ország kívülről tudta és mondta…

Vörösmartynak az 1850-től haláláig írt sötét vízióit a XIX. század olvasói – kínos zavarukban – próbálták úgy kezelni, mintha nem is írta volna meg őket. Egy bomlott elme kétségbeesett vergődésének látták a kései Vörösmarty-verseket, igyekeztek megfeledkezni róluk, mintegy megbocsátották ezeket a költeményeket – a korábbi ragyogó művek kedvéért.

Csak a nyugatosok kezdték el mondogatni, hogy A vén cigány, az Előszó, illetve a Setét eszmék borítják… és a Fogytán van napod… kezdetű töredékek bizony remekművek.

A vén cigány és az Előszó azóta be is vonult minden idők legjobb magyar versei közé. Mi több, Pilinszky szerint az utóbbi „A” legjobb vers. Vagyis, amióta a majom lejött a fáról – beleszámítva Dantét, Shakespeare-t, Goethét stb-t – ember nem tudott ennél jobbat írni. (Nem muszáj egyet érteni Pilinszkyvel, de azért az ő véleménye mégis csak minősített vélemény… Jelent valamit.)

A kései versek huszadik századi diadalmenete ellenére azért a helyzet az, hogy Vörösmarty nem tartozik az olvasott költők közé. Ki látott Vörösmarty-kötetet a villamoson, vonaton, strandon (jesszusom!) vagy akár a saját közvetlen környezetében, a fotelben ülő, olvasó ember kezében??...

Na, ugye!

Pedig van valaki – és éppen ide akarok kilyukadni –, aki nemcsak olvasta és szuperlatívuszokkal értékelte, hanem azonosulni is tudott vele. Éspedig nagyjából Pilinszkyvel egy időben: a hetvenes évek derekán. SZILÁGYI DOMOKOSRÓL VAN SZÓ.

Szisznek A próféta című verse nagyjából azt az élethelyzetet fogalmazza meg, amit Vörösmarty is átélt 1849 után:

„Pedig én tudtam a szót, az Igét!” - ezzel a sorral kezdődik a vers. A továbbiakban: „s én be akartam rendezni a világot magunknak / s hittem, hogy a Világ Boldog Lesz, ha Én Berendezem... Itt az Ige, csak ki kell mondanom…” Aztán a lírai alany találkozik az élettel, a „nagy kurvával”. A találkozás hatására oly sorokat fogalmaz meg, mint Villon, akitől előző palimpszeszt-cikkemben idéztem.

Nos, tehát Szisznél: „Bölcs voltam-e? / A bolondoknál bölcsebb. / A bölcseknél bolondabb. / De még mindig tudtam az Igét.”

A vers befejezése pedig ez: „Az igét - az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.”

A kései Vörösmartyval azonosuló Szilágyi Domokos-költemény, melyet megismertetni veletek elsőrendű célom volt, s melyet itt olvashattok, tudomásom szerint az első „palimpszeszt” feliratú vers.

Ez persze nem olyan, mint a mai palimpszesztek. Nem egy bizonyos közismert klasszikus szöveg felülírása. Ezért „kitérő” a cikksorozatomban.

Az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből - Palimpszeszt című vers vendégszövegeket épít be több Vörösmarty-műből, de más költők verseiből is. Sőt, nem jelölt idézeteket, evokációkat is tartalmaz (izgalmas keresgélés: hol, mi lehet benne?). Ráadásul jelölt és jelöletlen prózai részletek is ízesülnek a versbe. A szöveg gerincét azonban a lírai alany meditációja adja, amiről olykor azt gondoljuk, hogy az öreg Vörösmartyhoz beszél, olykor viszont határozottan úgy tűnik, hogy önmegszólítást olvasunk. Mindenesetre: dialogikus szöveg.

(Csak egy példát: kinek mondja ezt Szilágyi Domokos?: ”Elittad az árát, megittad a levét - / a Boldogasszony köténye se véd.”)

Szilágyi Domokos, aki a huszadik század második felében küzdött a próféta szereppel, aki akkor gondolta azt, hogy a Szép a Jó és az Igaz néhai, valahai egységét visszaállítani éppen az Ő hivatása, aki belehalt az Életbe... megírta az első „palimpszesztet”.

Később lett ez önálló műfaj, és később másként csinálták.

Ő azonban megcsinálta mindazt, amit a későbbiek: vendégszövegek, különnemű írások, jelölt és jelöletlen idézetek, evokációk, klasszikusok újragondolásai - ezekkel vannak tele a kötetei.

Sőt, nem létező, csak általa kitalált Weöres-versekre is írt variációkat a most bemutatott vers idejében! És írt, már korábban is, Csokonai-, Radnóti-, József Attila- stb. átgondolásokat is. A most olvasásra ajánlott vers például a (poszthumusz) Tengerparti lakodalom című kötetben található, melynek már a címe is Nagy László Menyegzőjét idézi…

Szóval: Ő az Ősapa. Palimpszeszt-sorozatom ügyiben is.

APOKRIF VÖRÖSMARTY-KÉZIRAT 1850-BŐL

Palimpszeszt

Vidulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század, végső pontjára hág.
   (Batsányi, 1793)

Mire vagy jó még? - magányos
farkas a hiénák között!
Lelked fia elátkozott,
s eltűnt Erdélyben valahol; talán
még most is temetetlen. - Családod

|            Születésem történt a múlt századnak szinte utólján, 1800
|            diki december első napján. Atyám, Vörösmarty Mihály
|            (kit 1817 dikben vesztettem el), szegény nemes volt.

nincs - van-é családja bujdosónak?
íze kenyérnek, íze sónak,
bornak - édes íze a szónak!

„ ... a magyar, mint a többi közép- és kelet-európai nép,            |
a romantikával együtt, a romantika révén eszmél ma-            |
gára, találja meg saját hangját, saját géniuszát ... En-            |
nek a magyar romantikának legfőbb neve Vörösmarty            |
Mihály.”                                                                                    |
                                                                        (Szerb Antal)            |

Legszóbb szavad is tehetetlen!
Legvágyabb vágyad telhetetlen!
Szemétre való vén cigány!
Eljátszottad már, sokadmagaddal!

|               És ha meglep bús idők homálya,
|               Lengjen fátyol a vont húrokon;
|               Legyen hangod szellők fuvolája,
|               Mely keserg az őszi lombokon ...

Ez örült sár, ez istenarcu lény -
ez a jelen. Talán jobb volt a múlt?
Hitted. Elmúlt. És mit hoz a jövő?
A megjósolt ünnepet a világon?
Ne áltasd magad. Ünnepelni sem
tud már ez az elfajzott faj - vagy csak úgy,
ha belepusztul. Pusztulj hát vele!

|            Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
|                        S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
|            Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
|                        S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
|            Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
|                        S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
|            Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
|                        És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
|            Majd ha ... ... ... ... . .
|-------------------------------------------------------------

|            Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
|                        Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Pusztulj! tűnj el! Hiúság, hogy marad
nyomod - vagy sem!
                  - Hát akkor minek írsz!
Magadnak? Ne hazudj. Nem olvasol te már.

„ ... 1850 elején, a csapásokba majdnem bele-
őszülve, egészségileg is megrokkanva találko-
zott feleségével ...”
                                             (Magyar Irodalmi Lexikon)

| Rád nézek, mert gyönyört ád
| Szemlélnem arcodat;
| Rád nézek, mert öröm lesz
| Meghalnom általad.

Leéltél fél évszázadot.
A sors hol adott, hol nem adott.
Most már nem is kérsz. Most már nem is adna.
Veled vagy nélküled haladna
a szekér - egyre megy,
hogy hegyre völgy, hogy völgyre hegy,
hogy föld suvad, hogy szakad ég:
ez is, az is csak szakadék.
Elittad az árát, megittad a levét -
a Boldogasszony köténye se véd.

|            Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babérjaikon,
|            nekünk nyugalomra még szalmazsák sem jut ... Adósság,
|            tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető
|            életnek ...

Pedig volt ünnep. Tán észre se vetted.
vagy inkább nem tudtad - mert nem tudtad: mi következik rá.
Volt munka - férfimunka volt,
hogy fölérzett rá a holt, az óriás -
s még óriásabb gyilkosa.
Pokolra menny, mennyre pokol.
Ünnep. Munka. Borban a gyöngy.
Kagylóban a gyöngy.

|   Férfi napjaidban
|   Hányszor álmodoztál,
|   Büszke reményekkel
|   Kényedre játszottál! ...

Nem játék volt az! S ha igen:
ország-világ előtt forgó, hatalmas színpadon!
Hogy aki nézte is csak, beletársult,
fázott, lihegett, izzadt, lelkesült - és dolgozott a játszókkal!

Európa látta.
És fejet hajtott.
És aztán mást nem is tett:
lehajtotta fejét.

|   Fogytán van napod,
|   Fogytán van szerencséd,
|   Ha volna is, minek?
|   Nincs ahova tennéd.
|   Véred megsürűdött,
|   Agyvelőd kiapadt,
|   Fáradt vállaidról
|   Vén gunyád leszakadt.

„Temetése [1855 novemberében] politikai demonstráció,                        |
az első tömegtüntetés [20 000 ember] az önkényuralom                        |
idején.”                                                                                                |
                                                (Magyar Irodalmi Lexikon)                        |

      v i d u l j   g y á s z o s   e l m e   m e g ú j u l   a   v i l á g