Népiskola-politikáját az 1926-ban elfogadott törvény mutatja, az érdekeltségi népiskola megteremtésén munkálkodott. A törvény elõírta három és félezer új tanterem építését, s mivel a tantermekbe diákok mellé tanárok is kellenek, s az õ körülményeiket is biztosítani kell, törvénybe iktatták még fele ennyi tanítói lakás megépítését. Mindez horribilis összegbe került az ország akkori teljesítõképességéhez mérten, de 1930-ra elkészültek. Ezzel az egy tanteremre jutó tanulók száma 60-ról 40-re csökkent, megközelítve, elérve a mai állapotokat. Javult az oktatómunka hatékonysága. 1930-ban a lakosság 90%-a tudott írni, olvasni, míg Lengyelországban 77%-a, Romániában 58%-a, Jugoszláviában 55%-a.
Az értelmes ember, az értelmiség társadalmi megbecsültségének mind a mai napig jó fokmérõje a fizetés. Klebelsberg ebben is sokat tett. Ennek bizonyítására nézzünk egy adatsort. Néhány értelmiségi pálya havi fizetése pengõben (1929) Egyetemi tanár…………………….…....…898
Bíró, ügyész………………………...…....…712
Fõvárosi fogalmazó………………...….…623
Minisztériumi fogalmazó…………..…..598
Középiskolai tanár (állami)……..…...454
Diplomás MÁV-tisztviselõ………….....424
Polgári iskolai tanár………………..…..…340
Fõvárosi elemi iskolai tanító…........340
Fõvárosi óvónõ……………………...…......290
Állami elemi iskolai tanító……….......278
Egyetemi adjunktus, tanársegéd.....268
Állami óvónõ………………………...….......246
Kezdõ köztisztviselõ……………....…....199 A 20-as évek végén az elérendõ mesés összeg a dalban is megénekelt havi 200 pengõs fizetés volt (tehát a „havi kétszáz” nem a minimálbér, hanem a JÓ fizetés!). A számokból látszik, az álomhatárt már a kezdõ értelmiségi is elérte. Végezzünk egy számítást! Ha mondjuk ma 150 ezer Ft-ot veszünk JÓ fizetésnek, akkor egy középiskolai tanárnak 340 500 Ft havi fizetést kellene kapnia, a jelenlegi 100-120 ezerrel szemben. A Horthy-rendszerben, Klebelsberg munkájának köszönhetõen az értelmiség 2-2,5-ször jobban meg volt fizetve, mint ma. Nem véletlen, hogy társadalmi megbecsültségük is magasabb volt. (Egy kis faluban a papot és a tanítót „süvegelték” meg az emberek.) Még tanulságosabb és figyelemreméltóbb, hogy a lista élén az egyetemi tanár áll…
Klebelsberg Kunó egyik legfontosabb célkitûzése az általános mûveltségi szint kiterjesztése, emelése, hogy ne csak szûk társadalmi réteg legyen mûvelt. Láttuk, ennek érdekében szabályos iskolaépítési forradalmat hajtott végre. Ezen túl az általános népiskolai oktatásban a kötelezõ képzési idõt igyekezett növelni. A 6 osztályos népiskolát egy 1928-as törvénnyel 8 osztályossá fejlesztette. Igaz, ez a intézkedése nem valósult meg maradéktalanul, a parlamenti törvény a megvalósításra 1940-es hatályt írt elõ, s a II. világháború miatt a bevezetése akadályokba ütközött. Érdekes viszont, hogy Klebelsberg ezt a kérdést széles (elsõsorban szakmai) vitára bocsátotta. A korabeli szaklapok (pl. a Népiskola, Néptanító) folyamatosan foglalkoztak a kérdéssel. A pedagógus szakma inkább elutasító volt a kérdésben, a feltételrendszer hiánya miatt megvalósíthatatlannak tartották. Klebelsberg viszont világosan látta, hogy ez felér egy politikai öngóllal, tekintve, hogy ekkor már a szomszédos Csehszlovákiában és Romániában bevezették a 8 általánost. Így a kultúrfölény elmélet is csorbát szenvedett. Az 1940-ben életbe lépõ törvény egyébként is csak azok számára írta elõ a 8 osztályt, akik negyedik elemi után nem léptek polgári iskolába vagy középiskolába. De így már a kötelezõ oktatás szempontjából gyakorlatilag a társadalom túlnyomó része le volt fedve.
Klebelsberg az érdekeltségi iskola fogalmát az 1926-os törvényben fogalmazta meg. Egy-egy felépítendõ iskola érdekeltségéhez azok a természetes és jogi személyek tartoztak, akiknek az iskola körzetén belül ingatlanuk, adó alá esõ foglalkozásuk vagy jövedelmük volt. A törvény 4 km sugarú területeket, úgynevezett körzeteket jelölt ki. Ha a körzetben – az utolsó három év átlagát számítva – legalább húsz család vagy harminc tanköteles lakott, iskolát kellett építeni. A kormány minden érdekelttõl elvárta, hogy hozza meg önnön fizikai vagy anyagi áldozatát. A maga részérõl Országos Népiskolai Építési Alapot hozott létre, és a törvényben kimondta az érdekeltségek iskolaállítási és -fenntartási kötelezettségét. Ahol a költségeket az érdekeltség nem, vagy csak részben tudta elõteremteni, ott a községre hárultak, amely önként is magára vállalhatta a terheket sõt, azt a vallásilag túlnyomó részben homogén területen az adott felekezet is megtehette.
A törvény két részre osztotta a költségeket. Az egyik rész az iskolaépület felépítése volt, melyhez az érdekeltség minden tagjának hozzá kellett járulnia pénzzel vagy kézi és igásmunkával. A költségek másik része a felépített iskola fenntartásából állt, s ez szintén az iskola érdekeltségi köréhez tartozók feladata és terhe volt. Az erre szolgáló külön adót – a teherviselõ képesség figyelembevételével – az érdekeltség valamennyi tagjára kirótták. A kormány olyan építési (vagy átalakítási) terveket adott, melyektõl nem lehetett eltérni. Ezek a tervek az esztétikus küllemen kívül az iskolaépületek szilárdságát, tartósságát, higiénikusságát és a célnak való megfelelését szolgálták elsõrendûen. A falakat téglából építették, s nagy ablakokat építettek be, a tetõt palával fedték, a padlót vörösfenyõvel burkolták. Az Alföldön így minden településen az iskola lett magasan a legmodernebb épület. Az állam ellenõrizte a kivitelezést, szükség esetén segélyt, kölcsönt adott. A kultusztárca álláspontja szerint hiába épülnek iskolák a tanyákon, falvakban, ha ezzel egyidejûleg nem gondoskodnak a tanítók elhelyezésérõl is. Ezért mindegyik iskolához háromszobás tanítói lakást építettek, melyhez gazdálkodásra alkalmas föld és téglából épült udvari melléképületek is tartoztak. 1930-ig 3475 tanterem és 1525 tanítói lakás épült. Ebbõl a legtöbb az Alföldön, mert trianoni béke következtében megnõtt az aránya e területnek, így elmaradottsága is aránytalanul magas volt. E fejlesztés Klebelsberg politikájában tudatos volt, ezért dolgozott minisztersége után is az Alföld felemelésén. 1393 tanterem épült a Dunántúlon, 301 pedig a Felvidék megmaradt, kicsiny területén. Az építkezésekre és átalakításokra 500 millió pengõt fordítottak, melynek felét az állami költségvetés fedezte, további negyedét kölcsönnel támogatta. 1930-ig a népiskolai program elsõ szakasza fejezõdött be.
Klebelsberg tervei a második szakaszra szintén grandiózusak voltak: 3293 tantermet és 1326 tanítói lakást szeretett volna felépíttetni, de ezt a gazdasági világválság, s a megváltozott nemzetközi és hazai politikai viszonyok (háborús készülõdés) nem tették lehetõvé. Mégis, ez a „félbemaradt” eredmény is lenyûgözõ.
Klebelsberg politikai ellenfelei, s szakemberek, elemzõk rendszerint azt a kérdést szokták feltenni, nem fizetett-e az ország s a társadalom túl nagy árat ezért az eredményért? Tény, hogy a kormány az iskolaépítést, fenntartást jelentõs részben a parasztságra hárította, s ebbõl a társadalmi rétegbõl is elsõsorban a szegényparasztság szenvedte meg. A technikai elmaradottság, a piacvesztés miatt az ország mezõgazdasága nagyon nehéz helyzetben volt a tárgyalt idõszakban. A 200 pengõs „havi fix” még a közép-paraszt számára is mesebeli összeg volt. A Horthy-rendszer végrehajtott ugyan egy szerény földosztást, de ez a nagybirtokot alig érintette, így sok parasztnak osztottak kevés földet. Általában véve kétszer annyi földre lett volna szüksége egy parasztcsaládnak a biztos megélhetéshez, mint amennyi rendelkezésre állt. Magas volt a zsellérek, cselédek aránya. Ebben a helyzetben rótt az iskolatörvény rájuk egy plusz kötelezettséget... |
