Kossuth Lajos meghal Torinóban

Aznap a Magyar Tudományos Akadémián bizalmas tárgyalásokba kezdtek arról, hogy az akadémia mily módon fejezhetné ki Kossuth Lajosnak a tudomány és az irodalom terén szerzett halhatatlan érdemei iránt érzett megbecsülését.

Az ország élte a maga életét. Azaz mégsem. A várható halál beleszólt mindennapjaiba. Az öregember akkor már hetek óta küzdött a halállal. A március elején hevennyé váló vérkeringési és emésztési zavarait az orvosok eleinte annak a januári influenza szövõdményének tartották, amit az erõs szervezetnek még sikerült legyõznie.

Március közepén azonban a könyörtelen diagnózis már egy másik betegségrõl szólt: mirigydaganat. A kór akkor - és azóta is - gyógyíthatatlan, és kortól, nemtõl, nemzetiségtõl függetlenül legyûrhetetlen. Az orvosok nem titkolóztak és az öregember ugyanerre kérte a családját is; talán arra gondolt, hogy valakinek van még mondanivalója hozzá és nem akarta, hogy mindez lehetetlenné tegye - s az újságok szerteröpítették a szomorú szenzációt: haldoklik Magyarország egykori kormányzója, az évszázadok történelmi zsákutcájából alternatív programot nyújtó politikus, Kossuth Lajos.

A jelentõsebb magyar politikai napilapok különtudósítókat küldtek az észak-olasz városba, akik Kossuth állapotának súlyosbodásával napjában többször is sürgönyben közvetítettek a betegség legújabb fejleményeirõl, illetve a beteg környezetében megnyilvánuló jelenségekrõl. Arról a konfliktusról, ami a híres pácienst kezelõ orvosok között kialakult; arról, hogy az emigráció évei alatt megfogyatkozott család köszönettel és udvariasan visszautasította egy bécsi orvos segítségét, s arról is, hogy ugyanez a család szomorúan és értetlenül vette tudomásul azt a tényt, hogy a budapesti egyetem nagyhírû orvosaitól nem kaptak ilyen ajánlatot; arról, hogy tehetetlen együttérzése jeléül naponta milyen sok olasz álldogál a via dei Mille 22. számú ház elõtt, szótlanul figyelve az emeleti ablakot, amely mögött azt a hófehér szakálló signore-t görbíti össze a fájdalom, aki korábban évtizedeken át szálfaegyenes termetével naponta ott sétálgatott közöttük.

Ácsorognak a ház elõtt az egyszerû turini polgárok s tudják, hogy ez már nem nagypolitikai kérdés többé, hogy itt már nem a Mazzinival (is) kapcsolatban álló emigráns magyar kormányférfiúról van szó, hanem csak egy 92 éves emberrõl, akinek testét tejjel, tojással és konyakkal próbálják életben tartani. S aki látszólag nyugodtan, senkihez sem szólva, meglehet már öntudatlanul tûri a láz újabb és újabb rohamait. Az orvosi bulletinok egyre vészjóslóbbak, az aggodalom egyre nõ Kossuth környezetében.

Magyarország eközben éli a maga életét, azt az életet, amit 1867-ben az Osztrák-Magyar Monarchia részeként megkezdett; azt a politikát, aminek vállalásától "Cassandra-üzeneteiben" olyannyira óvta õt az öregúr. Ez a függetlenségi harcába félig belehalt, rárakott, nyomasztó gazdasági terheitõl megrokkant, megoldhatatlannak tûnõ gondjaiba, félelmeibe belefáradt ország, ez a gyenge nõ, Hungária, akkor, 1867-ben úgy döntött, hogy egyezségre lép Ausztriával, a puhuló neoabszolutizmussal, Ferenc Józseffel.

A kiegyezés magyar megkötõi úgy vélték: a lehetõt s nem a kívánatosat kell választani. Remélték, hogy a szuverenitás teljességének hiánya nem jelenti a szabadelvû haladás gátját; hitték - Deák szavaival -, hogy "egyszer még valami jobb is jöhet". Több szabadság, több szuverenitás.

Az emigráns nem hitt ebben. A kiegyezésrõl azt gondolta, hogy csak fenntart valamit, amit a fejlõdés pusztulásra ítélt. S mivel Magyarország részt vállalt az állagõrzés felelõsségébõl, ezért majd fizetnie kell. Súlyos, keserves árat.

1894-re Ferenc József Magyarországa sok minden jelentett: szûkkörû választójogot, virilizmust, fõrendiházat - s Nyugat-Európához felzárkózó vasúthálózatot, hitelrendszert, szabad sajtót, világvárossá váló Budapestet. A magyar parlament ekkor már hónapok óta tárgyalta a teljesen megkésett egyházpolitikai törvényeket, melyekkel kapcsolatban Kossuth is - mint minden jelentõs alkotmányos döntés megalkotásánál - állást foglalt. Levelében a demokratikus fejlõdés alappilléreinek minõsítette az állam szekularizációját lehetõvé tevõ kötelezõ polgári házasságkötést, állami anyakönyvezetést és a reverzálist. S ahogy az már szokásos volt, állásfoglalását a törvényjavaslatok ellenzõi és támogatói egyaránt beépítették érvrendszerükbe.

A hajdani szabad Magyarország egykori kormányzója állapotának válságosra fordulásával azonban a kormánypártiak valamint a "negyvennyolcasok" között az egyházpolitikai kérdéseknél szinte fontosabbá és sürgetõbbé váló kérdés merült föl. Nem modernizációs elképzelésekrõl, szabadelvû jogokról, nem is a magyarság sorsát a késõbbi évtizedekre meghatározó politikai irányultságokról kellett dönteni, hanem egy gesztusról: Kossuth Lajos temetésérõl.

Eltemetheti-e a Ferenc Józseffel frigyre lépett Hungária azt az embert, akit nem is olyan rég az apjául választott? És ha eltemetheti, akkor milyen módon? Úgy, ahogy azt a Bécsbe felutazó magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor "tervezte"; a nemzet halottjának nyilvánítva, képviselõházi költségen és képviselõházi küldöttség jelenlétében, vagy úgy, ahogy a kérdés problémává válásától már meglehetõsen felbõszült ellenzékiek akarták: érdemeit törvénybe foglalva, az ország halottjaként, országos költségen és természetesen a haza földjébe eltemetve.

Az ügy néhány nap alatt elmérgesedett, olyannyira, hogy az apja halálos ágya mellett tartózkodó Kossuth Ferenc is nyilatkozatra kényszerült: Kossuth Lajosnak nincs sem magánjellegû, sem politikai végrendelete, s az sem fedi az igazságot, hogy megtiltotta volna holttestének Magyarországra szállítását.

Mindeközben Kossuth állapota súlyosbodott. A sürgönyök alapján a lapok a halál közeli bekövetkeztét jósolták, s az egyik újságíró felfedezte azt az általa szimptomatikusnak vélt összefüggést, miszerint II. Rákóczi Ferenc, a 18. századi Habsburg-ellenes felkelés vezére szintén a nagyhéten halt meg.

S a nagyhét veszedelmesen közeledett. A megelõzõ szombaton Gabel Gyula fõvárosi tanító vezetésével a "Szombat megtartási egyesület" tagjai L.A.J.O.S. betûkkel kezdõdõ zsoltárokat énekeltek, mivel a zsidó hagyományok szerint az a beteg, akiért így imádkoznak, meggyógyul. Az öntudatát elvesztõ Kossuth azonban akkor, szombaton, egy õrizetlen pillanatban kikelt ágyából és meghûlt, láza 39° fölé emelkedett.

Aznap reggel sok budapesti bolt kirakatába kitették az Aradi Zsigmond által nemrég befejezett, karrarai márványból megformázott Kossuth-mellszoborról készített fotográfiát, amit a járókelõk érdeklõdéssel szemléltek.

Aznap délelõtt Rákosfalva község küldöttsége azzal a kéréssel fordult az illetékes egyházi hatóságokhoz, hogy saját, Erzsébetvárostól független plébániát kaphassanak.

Aznap a Pannónia kávéházban ellopták Fillencz Zsigmond magánhivatalnok télikabátját.

Aznap folytatódott a budai vársétány kialakítása.

Aznap a képviselõházban a politikusok feltûnõen lecsöndesedve, szinte csak tessék-lássék vitatkoztak egymással a polgári házasságkötés bevezetésérõl.

Aznap Krammer Ferenc soroksári adóhivatali illetékkezelési számlatisztet a X. fizetési osztály utolsó fokozatába számlaellenõrré nevezte ki a miniszterelnök-pénzügyminiszter, és Eperjesen a törvényszéki alügyészi állásra pályázatot írtak ki.

Aznap a szegedi honvédkaszárnyában két honvéd önkezével vetett véget életének; Jung káplár szerelmi bánatában, Borza közlegény sikkasztás miatt választotta a halált.

Aznap a Magyar Tudományos Akadémián bizalmas tárgyalásokba kezdtek arról, hogy az akadémia mily módon fejezhetné ki Kossuth Lajosnak a tudomány és az irodalom terén szerzett halhatatlan érdemei iránt érzett megbecsülését.

Aznap kellemes idõ volt és a napilapok apróhirdetései az uraságoktól levetett tavaszi öltönyök megvételére szólítottak föl.

Aznap este a Népszínházban ifj. Bokor József: A kis alamuszi címû operettjét adták. Az igazgató úgy rendelkezett, hogyha Kossuth halálhíre az elõadás alatt érkezik Budapestre, azonnal szakítsák félbe a darabot. A felvonásközökben a közönség egymásnak adta a torinói sürgönyöket közlõ lapokat.

Aznap éjjel a szerkesztõségek telefonjai szinte sisteregtek az állandó hívások miatt, a kávéházak pedig a szokásosnál nagyobb, viszont jóval csöndesebb forgalmat bonyolítottak le.

Aznap éjjel, az utolsó órában meghalt Kossuth Lajos.

Aznap 1894. március 20. volt.

u.i.: Amikor a képek felrakásához értem, elbizonytalanodtam a Kossuth szobrok alkotója kapcsán. Felhívtam egy barátomat, aki olyan, mint egy élõ lexikon, hogy nem tudja-e kirõl van szó. Tudta. Mellékesen jegyezte meg, hogy 1907. május 26-án, 100 évvel ezelõtt közadakozásból (!) állíttatta Rozsnyó város polgársága Róna József szobrát, amelyet most dédunokáik rendszeresen meggyaláznak. Összetiporják a koszorúkat szétrugdossák a virágokat, meggyalázzák az ünnepet...