 Cinkos és vétkes hallgatással nem oldok meg semmit. Látom, nagyon határozott vonalak választják el ma a gondolkodásmódokat. Nem baj! Majd csak tisztul. 1945. január 27-én szabadult fel Auschwitzban a haláltábor. Hát akkor tessék emlékezni, emlékezni, emlékezni.
|
Cinkos és vétkes hallgatással nem oldok meg semmit. Látom, nagyon határozott vonalak választják el ma a gondolkodásmódokat. Nem baj! Majd csak tisztul. 1945. január 27-én szabadult fel Auschwitzban a haláltábor. Alig hét és félezernyi lézengõ, félholt embert találtak ott. Betegeket, gyerekeket, halál felé ballagókat. Barna vagy vörös terror vagy netán fehér? Egyik sem elfogadható számomra. Szomorú vagyok, hogy olyan században is éltem, mikor az ember önként s kéjjel ölt. Szembe kell nézni minden történelmi hazugsággal, minden hamisított ténnyel, minden olyan gondolattal, amely a szabadság ellen irányul. Az egyén szabadsága addig korlátlan, míg egy másik egyént nem korlátoz szabadságában. Talán ennyire egyszerû. Talán ennyire bonyolult. Megbékélés, emlékezés, tisztán tartása a gondolatnak. Vigyázva a szabadságot. Mérlegre téve a terrorokat s örök idõkre számûzni azokat, mert emberellenesek. Ha másképpen nem megy, legyen verssel. Pilinszkyt hívom segítõül. Nála jobban kevesen tudták, tudják megfogalmazni a rettenetet. Íme: Pilinszky János:
KZ-oratórium (részlet) Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál. Elvetõdött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az elsõ házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette,
a kõmûvesek simogatását,
de az ablak megállította. A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta õket,
mint ez a tisztaszívû állat. Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé. Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
|
