Litánia

Böngésztem Kosztolányit. Így õsszel olyan csuda megnyugtató, búsan szép és szépen bús. Barna álmokat láttam s egy imáját, litániáját ennek a csoda-szóló poétának most itt szeretném újraolvasásra ajánlani. Mert olyan lassan bomló õsz van...

Kosztolányi Dezsõ: Litánia

Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.

Az  én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az  én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az  én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az  én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az  én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az  én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nõk.

Az  én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzõk.

Az  én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az  én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az  én koromban:
mily dal remegett, a velõkig üvöltõ.

Az  én koromban:
prózára szerelte a verset a költõ.

Az  én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az  én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az  én koromban:
nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.

Az  én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.