Rozsnyótól nem messze, abban a kisvárosban, amelynek temetõjében nemrégiben Gyöngyösi István, "A Marssal társalkodó murányi Vénus" költõjének sírját is megtalálták.
Mint kisfiúra, rá is hatással lehettek a csetneki templom lenyûgözõ, gótikus Szent László freskói, amelyek a magyarság hõsi korszakáról meslélnek olyan elementáris erõvel, hogy láttukon a hideg futkosik az ember hátán.
Nagyapja vagy dédapja a Nagyságos Fejedelem zászlaja alatt harcolt, ami nem csoda, hiszen Csetnek vasipara, ezen belül a kardkészítés mestersége már a XVII. század derekától országos jelentõséggel bírt. Rákóczi seregeit is jobbára csetneki kardokkal szerelték fel.
A felvidéki bányavárosok mindig is különös jelentéssel bírtak; Rákóczi két országgyûlését is Rozsnyón tartotta.
Kérdeznétek csak a mai rozsnyaiakat..., esetleg a csetnekieket...
Rozsnyón a város jótevõjérõl, a történelmet formáló Andrássyakról nincsen még utca sem elnevezve. Csetneken emléktábla a hely híres szülöttének..., ugyan - még az is puszta szerencse, hogy a Szent László freskókat nem verték le...De térjünk vissza Madarász Viktorhoz.
A világosi fegyverletételig harcolt az 1848/49-es szabadságharcban, s ez meghatározó erejû lett késõbbi festményeinek tárgyválasztásában is - Petõfi halála, 1875. Pécsett folytatott jogi tanulmányai után, 1853-ban beiratkozott a bécsi Képzõmûvészeti Akadémiára történeti festészetet tanulni, de nem követte az akadémista stílust. Hamarosan a több magyar festõt oktató Ferdinand Waldmüller magániskolájában tanult tovább. Egyike volt az elsõ magyar festõknek, akik Párizsban dolgoztak. A híres École des Beaux Arts növendékeként díjat nyert, Leon Cogniet díjával pedig annak magániskolájában tanulhatott. A Párizsban töltött tizennégy év alatt festette pályafutásának legkiválóbb történelmi tárgyú mûveit.
A történelmi festészet a XIX. század elsõ felében alakult ki Európa nyugati részén, a nemzetté válásnak, a nemzeti öntudat kifejlõdésének idõszakában. Magyarországon a reformkorban, majd ezt követõen elõször az irodalomban állították a középpontba a romantikát és a nemzeti múltat, s mindez inkább a század derekától szolgált a festõknek is feldolgozandó témául. Madarász nemzeti múltunk azon eseményeit és hõseit ábrázolta, amelyek és akik népünknek a függetlenségre és igazságra vágyó természetét leghatásosabban tudták kifejezni. Leghíresebb és egyúttal legismertebb alkotásai a párizsi korszakában születtek. Festményeinek fõ alakjai olyan lázadó magyarok, akik szembeszálltak az elnyomó hatalommal: Zách Felicián (1858); Hunyadi László siratása (1859); Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró elõtt (1859); Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf a bécsújhelyi börtönben (1864); Dobozi (1868); Dózsa népe (1868).
A Párizsi Szalon kiállításán 1861-ben a Hunyadi László siratása nagy aranyérmet kapott. E rangos kitüntetést Madarász elõtt még egyetlen magyar festõ, sõt az Osztrák-Magyar Monarchiának egyetlen más festõje sem nyerte el. Ezzel ismertté és elismertté vált a mûvészetek fõvárosában. A neves francia kritikus, Théophile Gautier szerint: "Madarászban van eredetiség, s az elsõ pillanatban magára tudta vonni a figyelmet, ami nehéz dolog abban a jellegzetesség nélküli vászontömegben, amely elárasztja a Salont."
Midõn Madarász 1870-ben hazatért Magyarországra, ez egyszersmind pályájának fordulópontja is lett. Berendezte a fõváros elsõ mûteremházát a Városligetben. A kiegyezés utáni évek megváltozott ízlésvilága azonban nem a 48-as romantikus szellemet képviselõ rebellis Madarász mûveire tartott igényt. Személye sem volt kívánatos a hatalom számára, már csak a Madarász család 1848/49-es magatartása miatt. Nyíltan nem támadták, de mint festõt szinte leküzdhetetlen akadályok elé állították. A német iskolázottságú hivatalos mûkritika elutasította a francia iskolát képviselõ Madarászt. Így a festõ és a magánember elszigetelõdött. Az 1873. évi bécsi világkiállításon kitüntették az itthon elutasított festményét. A hazai kritika hidegen fogadta - ugyancsak 1873-ban - a következõ történelmi festménypályázatra benyújtott pályamûvét is, a Podjebrád cseh király bemutatja Mátyásnak vitéz Jánost, a magyar küldöttséggel címût. Madarász ezután a pályázatokon elszenvedett kudarcok, valamint apja halála miatt keveset festett. Kiállításokon inkább a régi, semmint új képeivel jelentkezett, így a millennium alkalmával is. Vállalkozásai 1902-re kudarcba fulladtak, csõdbe ment, vagyonát elárverezték. Idõs kora és szembetegsége ellenére ismét ecsetet ragadott, de a kései mûvek színvonala elmaradt az elõzõ évtizedek remekmûveiétõl. Az utolsó korszak legemlékezetesebb alkotása 1910-ben festett Önarcképe. A mûvész 1917-ben Budapesten hunyt el. Mûveinek jókora hányadát a Magyar Nemzeti Galéria õrzi, köztük a Bethlen Gábor tudósai körében címû vázlatot is. Tipikus magyar sors az övé. Több generáción át a magyar függetlenség romantikus élharcosa a családja is; a magyarnak lenni az élni-vel egyenlõ számára. Mikor megszûnik az éltetõ feszültség, képtelen talpon maradni. A béke küzdelmeinél, az építésnél és az eljövendõ megalapozásánál másmilyen a domináns embertípus, mint elõzõleg, a változásokat sürgetõ háborúskodások idejében.
(A Magyar Elektronikus Könyvtár adatait feldolgozva)
|
(:11:
