Magyar mûvészetünk, III. rész

A 19. századra jellemzõ nagyszabású városi építkezés, mely fõként Pesten összpontosul, szintén idegen a magyar újjászületéstõl. Városaink nagy része, beleértve Pestet is, nyelvét tekintve német, szellemiségét figyelve pedig Bécs majmolója.

Az osztrák mûvészet ragyogó alkotásaival van teli Magyarország. Kastélyok, paloták, vidéki és falusi templomok, bazilikák, székesegyházak, apátságok, rendházak...

Az esztergomi és az egri székesegyház például a 19. század elsõ felében épült - vagy átépült: ráépült esetleg valami régebbi felfogásra. Amely eredetileg szintén rátelepedett valami elõzõre... Lelkünkre is így rétegzõdött a történelem. Ránk rakódott, mint a guanó, keményen, vastagon...

A 19. század a nemzeti megújhodás idõszaka - szokás mondani. De kérdem én: vajon mi újult meg? És hogyan újulhatott meg az, ami nem is létezett? Nem valami nyugatról átvett divathóbort szállt meg minket ismét? Vajon miért nem tudjuk még a szabadságot sem szabadon, magunk elképzelni? Átvesszük a francia modellt, ahol részegen tomboló csõcselék húzza a szabadság szekerét, hullahegyeken taposva, benne egy kivénhedt ribanccal, aki vérre szomjazik... Aki legitimizálja családok kiirtását, aki nevében joga van a nincstelen aljanépnek felgyújtani mások házát, erõszakoskodni, elhajtani jószágát, elrabolni vagyonát, összetörni bútorait?! És megrágalmazni aztán, hogy azért, mert erkölcstelenségében és züllöttségében mélypontot ért el, megérdemelte a szégyent... Ki ez az absztrakt kurva, aki vérbe borítja olykor Európát és az európai kultúra megszállási övezeteit. Ki ez a szuka?! Nem ez nevelte fel Romulust és Rémust is? Nem ez az, aki birodalmi ambíciókat és összeesküvés-elméleteket nyögdécsel primitív és agresszív hímje fülébe párzáskor? Nem õ az, akit minden mögött megtalálnánk, ha keresnénk?!

Szóval, a nemzeti öntudat kezd felébredni Magyarországon. Elõször az irodalmárok körében, ami logikus is, hiszen az õ közegük a nyelv. És nyelvében él, ugye, a nemzet...
A 19. századra jellemzõ nagyszabású városi építkezés, mely fõképp Pesten összpontosul, szintén idegen a magyar újjászületéstõl. Városaink nagy része, beleértve Pestet is, nyelvét tekintve német, szellemiségét figyelve pedig Bécs majmolója. Fõpapjaink és fõnemeseink bécsi mûvészekkel építtetik és díszíttetik templomaikat, palotáikat - a bécsi építészek, szobrászok és festõk munkáinak jelentékeny része Magyarország számára készült és ma is itt található.
Az építõtevékenység folytonossága és az állandó megrendelések miatt letelepedik a városban egy többnyire osztrák eredetû építészgárda, akik munkássága adja meg a korbeli Pest speciális jellegét.

Az egyik bécsi építõmester, aki Pestre telepedve leginkább befolyásolta a város arculatát, Hild János volt. Õ, mint Canevale bécsi építész helyettese, vezette a Pesti Újépület komplexumának építését. Õ készítette 1805-ben Pest szépítési tervét, amely alapján a Pesti Szépítõ Bizottság, József nádor elnöksége alatt, intézte a város építési s rendezési ügyeit. Halála után fiának, Hild Józsefnek (1789 - 1867), még nagyobb befolyása lett Pest átépítésében, aki Pollák Mihály (1773 - 1855) mellett e korszaknak legnevezetesebb pesti építésze. Mindketten igyekeztek épületterveiken kialakítani egyfajta magyar jelleget, amelyet nevezhetünk akár pesti klasszicizmusnak is. 

Pollák Mihály fõmûve, a Nemzeti Múzeum, a fõváros ma is egyik legszebb, legnemesebb ízlésû középülete. Hild lipótvárosi templomából már csak a két oldalsó homlokzat maradt az eredeti tervek szerint. A pusztító 1838-as pesti árvíz után magánpaloták egész sora épült Pesten a két építész tervei alapján. A várfalak lebontása után Pest egész jellege megváltozott. Az eredeti zegzugos Pest maradt ugyan a város magva, de olyan új, széles és nyílegyenes utcákkal, szabályos négyszögû terekkel bõvült a gyors tempóban növekvõ város, amelybe kitûnõen illettek Pollák, Hild és követõik oszlopsoros, elõkelõ palotái.

Hild József legmaradandóbb alkotásai minden bizonnyal az egri és esztergomi székesegyház épületei, valamint a pesti Szent István-bazilika. Mivel a kupola beomlott, és a szabadságharc után az építési munkálatok leálltak, a kiegyezést követõen lett csak befejezve Ybl Miklóst tervmódosítását követõen, aki neoreneszánsz stílusban dolgozta át a terveket (az épületbelsõ 1905-re készült el Kauser József vezetésével).
A szobrászok számára a szabad alkotótevékenység ekkoriban még nem adatott meg. Az 1824 táján Pesten élõ nyolc szobrász közül egyedül Dunaiszky Lõrinc (1784 - 1837) tett szert némi nevezetességre.

Bécs utánzása volt tehát a trend, az újonnan alakult Pesti Népszínház is csak selejtes bécsi bohózatokból tartotta fenn átlagos színvonalát. A magyar írók csoportja, élén Kazinczy Ferenccel a nemzeti irodalom megalkotásán fáradozott. 1822-ben küldte Rómából elsõ szobrait Budára a híres Canova-tanítvány, a rimaszombati születésû Ferenczy István (1792 - 1856), aki Kazinczy szerint a magyar szobrászat megalapítójának tekinthetõ. Ferenczy hat évig tartózkodott Rómában, ez idõ nagy része alatt a dán származású Thorwaldsen mûtermében dolgozva. Innen küldte haza Csokonai mellszobrát s a Pásztor leányt, az új magyar mûvészet elsõ ígéreteit. Klasszicista mûvészetünk legkiemelkedõbb alakja - igaz ugyan, hogy nemigen van kik közül kiemelkednie. Az õ felfedezettje földije, Izsó Miklós (1831 - 1875), aki a magyar romantikus szobrászat megalapítója lett. Legnépszerûbb alkotása a Búsuló juhász márványszobra, az elsõ magyar szobor, mely a népéletbõl meríti tárgyát. Tehetsége mértékét a debreceni Csokonai-bronzszobor adja. Mûvészetének szelleme rokon a Petõfi és a fiatal Arany költészetével, melyet népies-nemzeti iránynak szokás nevezni.

Markó Károly (1791 - 1860) a klasszicista magyar festészet kiemelkedõ alakja, bár alkotótevékenysége a külföldhöz köti. Bécsben dolgozott sokáig, majd 1835-ben Rómában találta meg igazi önmagát. Olaszországban telepedett le, elõször Rómában, majd Pisában élt, 1843-tól Firenzében. Itt festette ragyogó fényû tájképeit, a klasszicizáló stílus elsõrendû alkotásait.