Március 15-re

„Engem Petõfi tanított meg arra, hogy nincs világosság, Petõfi, a világosság Petõfije ... Milyen szent, bolond rébusz lehet a szürke ember, ha még Petõfit is, a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petõfit sem tudjuk megmagyarázni.“ (Ady Endre)

Nem nagyon tudok én ünnepelni.
Március tizenötödikén meg valahogy különösképpen nem tudok. Hajdanán, persze, tudtam. Malomkerék-nagyságú kokárdával vonultam fel és alá, de legfõképpen be kisvárosi –  nem mellesleg – két-, azaz szlovák-magyar tagozatos gimnáziumunk  kapuján, ahol  reményteli kísérletek folytak arra, hogy az akkor még színmagyar vidék gyerekei sikeresen adaptálódjanak a Szlovák Szocialista Köztársasághoz (vagy –ba), ha lehet, önként és dalolva, ideológia segédlettel, ha pedig úgy nem megy... Hát, a nyolcvanas években azért ment az már úgy is. A pedagógiai munkát illetõleg pedig a meggyõzõ és kényszerítõ eszközök elmés kombinációját alkalmazták ránk. Ehhez a mûsorhoz az is hozzátartozott, hogy megértessék velünk, egy szlovákiai magyarnak nem illik túlságosan (mily gyönyörû szó!) „magyarkodni“. A márciusi 15-ei kokárdaviselés pedig kétségkívül a „magyarkodás“ kategóriájába tartozott.
Elég sokan hitték és vallották akkoriban azt – különben normális, épeszû emberek –, hogy ez így igaz! Hogy ez így jól van.
Úgy látszik az ember, az már csak olyan, hogy minél nagyobb baromság, erkölcstelenség elkövetésérõl van szó, annál inkább szeret megtenni a sikeréért – legbelül, önmagában is – minden tõle telhetõt. (Jókai Annát prafrazálva: „Az ember nagyon tanulékony, ha a gonosz a minta.“)
A diktatúra szabályai pedig egyszerre voltak zavarosak és kiszámíthatók. Számunkra is. Ezen a napon mindig becsületesen kivártuk – általában nem kellett rá sokáig várni – , hogy valamelyik tanerõ felszólítson bennünket, kokárdásokat, a „szimbóleum“ áthelyezésére melltájékról a táskák fenekére – azaz az eltüntetésére... Amivel többnyire elérték, hogy azok a gyerekek is elgondolkozzanak az emberi szabadságjogok megnyirbálásán, akiket természetes hajlamai vagy adottságai különben nemigen vittek volna rá ilyesmire.

Hogy Petõfi, az õ külön bejáratú „szabadságvallásával“ vajon mit szólt volna mindehhez, azt már inkább jobb el se képzelni. Tudjuk, miket volt szokása szólni, a saját korához is, pedig akkoriban mégiscsak forradalmi, mit több, szabadságharcos idõk jártak.

Petõfi emblematikus figurája azóta is, hogy régóta nem kell már se demonstrálnom, se bizonyítanom semmit se, folyvást eszembe jut. Ezekben a napokban meg pláne. Mert hogy ilyenkor szokás õt felemlegetni, meg szavalni, meg megkoszorúzni...
Ám tessék csak figyelmesen elolvasni az alábbi a verset! Ezt nem gyakran szokták, petõfizéskor, egy-egy március 15-én elszavalni:

Ameddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szivünkre célzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Igy hordozunk sok százados sebet,
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
Mérget kellett mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte balzsamot.
Valami rossz szellemtõl származánk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S míg egymást martuk szennyes koncokért,
Mint a szeméten a silány ebek,
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
Az oroszlánok itt termettenek;
Jött a tatár, jött a török reánk.
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,
Mint ember, aki görcsben haldokol;
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
Az óriási nadály, a mogol,
S holttesteinket fölfalá a láng!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S ott van Mohács... ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba páncéla s lova,
S készûlt számunkra a ledõlt király
Kardjából a rettentõ zabola,
Melytõl még most is ég és vérzik szánk!...
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Mi lesz belõlünk?... ezt én kérdezem,
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;
Emberségünkbõl álljon fönn hazánk!

A vers címe: Isten csodája; kelt Szalkszentmártonban, 1846 januárjában.
Hát, igen. A valódi költõk meg már csak ilyenek. Lépten-nyomon igazat beszélnek. „Igazhatnékjuk van.“ Ráadásul valahogy mindig aktuálisak is. A jövõ-menõ idõ se változtat a soraik érvényességén... Talán mert eleve az idõtlennek dolgoznak...?
Ebbõl a versbõl értettem meg többek közt azt is, hogy bizonyos történelmi korszakokban „hogy s mint“ válhatott ez a „zseniális gyermek“, „mennyeien nagyságos suhanc“ (ahogy Ady nevezte õt), ill. ez a „kedves lángész“ (ahogy meg Kosztolányi) verseinek bizonyos – mikor melyik – típusa kényelmetlennek, olykor egyenesen zsenánsnak. Továbbá azt is, hogy mennyire nem igaz, hogy szeretni, igazán szeretni bármit – embert, hazát, szabadságot, akármit – csak ájult öntudatlanságban és szerelmünk tárgyát illetõ mennyei vakságban lehet.

Számomra egyébként a legmegrázóbb „Petõfi-mû“ az 1849. július 11-én Mezõberényben írt levél. Az utolsó, Arany Jánoshoz: 

„Kedves barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyûlést, melyre föllovalt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a fõváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb., mint õmaga mondá: ugyanaznapon adta tudtára a kormány a fõvárosi népnek - hegedûszóban persze - hogy eszeágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az elsõ bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentõ irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erõm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még elõbbeni sebeimrõl is, kaptam magam, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi idõkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégiscsak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. Írj mielõbb. Az utolsó posták ide Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket! barátod, Petõfi Sándor

Ezt követõen, amint az köztudott, feleségét is fiát Arany gondjaira bízta, õ pedig újra(!) csatlakozott Bem seregéhez, és elment Segesvár alá meghalni.