Szaszák György

Kőbe rejtett megértő mosoly

Fekete ruhában, fehér ingben, fehér hajjal, a feleségébe karolva befordul a Lőcsei-ház sarkán – és én az utca másik végéről jövet azonnal felismerem, hogy ez Máthé János, a szobrászművész, a huszadik század elején induló nagy kassai képzőművész csoport utolsó mohikánja.
Ahogy közeledünk egymás felé, hirtelen arra gondolok, hogy hol van már az a Kassa, amikor Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem 1626. március 1-jén Branderburgi Katalinnal itt, a Lőcsei-házban tartotta esküvőjét, és hol vannak azok a premontrei diákok, akik annak idején a másik oldalról, a templom kriptájából kilopták Báthory Zsófia koponyáját, és itt, ezen az utcán fociztak vele?!
 

A Lőcsei-ház még ma is áll, Szathmáry György építette a XV. század elején, és Thurzó Elek adta el 1542-ben Lőcse városának, aki a kereskedőit szállásolta el itt, s innen ragadt rá ez az elnevezés. Megvan a templom is, melyet Báthory Zsófia építtetett, és a koponyája is visszakerült fia, I. Rákóczi Ferenc földi maradványaihoz, a templomi kripta hideg világába.
Fájó dolog számomra látni, hogy a lassan közeledő Máthé János is már az ő világukba készülődik. Megteheti. Ha már nem is lesz, a szobrai itt maradnak utána. Igen, minden valamirevaló embernek kell építenie-készítenie valamit. Vagy egy dómot, vagy legalább néhány szobrot faragni, könyvet írni!
 

Nem volt könnyű élete neki sem. Még nagyon fiatal volt, amikor a második világháborúban katonaként őt is az orosz frontra kényszerítették. Ott puskatussal verték szét a fejét. Életét annak köszönheti, hogy egy bajtársa a vállára kapta, és cipelte, szaladt vele száz métereken át, ahogy csak bírt. Eszméletének visszanyerése után füvek, levelek harmatával próbálta lázas szomjúságát oltani. Hazakerült valahogy. Az új világban Feld Lajossal, Jakoby Gyulával ellentétben ő lett az első, aki képzőművészeti tanulmányait már nem Budapesten, hanem Prágában végezte. A hatvanas években megint egy hajszálon múlott, hogy ígéretes pályája megszakad. Autóbaleset érte Miskolcon. Koponyacsonttörést szenvedett. Az orvosoknak köszönhető, hogy visszahozták az életbe. Igaz, elfelejtett beszélni. Arra sem emlékezett, hogy szobrászművész volt. A felesége – aki maga is orvos, a Kassai Gyermekkórház igazgatója volt – tanította meg újra beszélni. Mikor emlékezetét valamelyest visszanyerte, előfordult, hogy a városban járva bírálni kezdett egyes köztéri szobrokat, köztük olyat is, amit ő készített, de nem akarta elhinni, hogy neki ahhoz az alkotáshoz valami köze lett volna. Mindezt pedig csak azért mondom el, mert úgy tapasztalom, hogy a másodszori újraszületése után hozott valamit magával a lét és nemlét határáról is. Valami rejtélyes, megértő mosoly ez, ami kőbe vésve, bronzba öntve, fába faragva is sugároz szinte minden utóbb készült alkotásából. Mintha Huszárik Zoltán és Pilinszky János éthoszával rokon módon építkezve bontaná ki számunkra sajátos üzeneteit. De ezt a titkot csak megérezni lehet, egy szóval kimondani nem. Benne van ez a Fésülködő nő című bronzszobrában is, melyet az észak-városi egészségügyi központ elől most szállítottak el. Kladek Gábor, a legmegszállottabb városvédő vette észre, hogy a szobor talapzatán a csavarokat megengedték, tehát el akarták lopni, de még sikerült közbelépnie. Fájó, hogy a XXI. század elején is vannak annyira lecsúszott emberek, akik bronzszobrok hulladékként való értékesítéséből akarnak pénzhez jutni…

Tud az esetről Máthé János is. Védeni nem próbálja meg őket, amikor találkozunk, de azzal a bizonyos titokzatos mosollyal a szemében a szája mégis megértően azt mondja: „Nem csak ők a felelősek azért, hogy így kell élniük.“

Nem folytatjuk tovább. Mindhárman tudjuk, hogy a lényegi dolgokról az utcán kevés beszélgetni. Hívnak is, hogy álljak meg náluk, ha szükségét érzem a találkozásnak – és tudom, hogy részükről ez nem csupán udvarias gesztus. Örülök annak is, hogy végre a város díját is megkapta. Ma vette át, a régi városházán, ezért van feketében. Így, ebben az öltönyben állt előttem néhány éve Eckerdt Sándor, fiatalabb képzőművész barátja koporsója mellett is. Nem tudom elfelejteni, hogy amikor a koporsó merülni kezdett a süllyesztőben, zokogva tört fel belőle: „Nekem kellett volna ott feküdnöm!“ A korára való tekintettel gondolta ezt így, de hát ő is tudja, hogy a sorrendet más igazságok – sokszor általunk nem ismertek - együtthatása határozza meg.