Egy csomó amatõr, meg egy kevés profi, sok elégedetlen meg még több semmirekellõ. Viszont feltûnt egy-két nagyon érdekes figura is folyton, minden táborozás alkalmával. Bodrogszerdahelytõl Dunaszerdahelyig, Királyhelmectõl a koronás fõvárosig... - széles hajdani Magyarországról érkeztek fiatalok, vének, mókusok, nyuszik, kis sünök... Ismerkedtünk, vitatkoztunk, söröztünk, szerelmeskedtünk, fociztunk, gitároztunk..., meredten bámultuk éjjel a tüzet. Kár, hogy mindig, minden változik, kár, hogy elmúlik minden. Vagy talán mégis szerencse, hogy megváltozik minden...
A dolgokat valójában nem ismerhetjük meg soha, mert változnak akkor is, miközben vizsgáljuk õket...Engem éppen akkor vettek fel a pozsonyi képzõmûvészetire, a táborban is folyton firkálgattam, barátaimat rajzoltam és mindig a mûvészetrõl beszéltem. A dolgok értelmérõl, meg a véleményem szerinti állásáról...
Egyszer megállt fölöttem egy furcsa, arisztokratikus-vágású sétapálcás, szalmakalapos öregúr, majd megkérdezte, lerajzolnám-e õt. Hogyne! Ismerõs volt valahonnan és õ maga is úgy viselkedett, mint aki elvárja, hogy ismerjem... Nem mutatkozott be, de késõbb, a portré-rajzolás közben azt mondta, hogy nyugodtan hívhatom Laci bácsinak. Közben a rajzaimat nézegette, az egyik különösen megnyerte tetszését. Neki adtam hát.
Másnap korán reggel ott állt a sátram elõtt és kijelentette, hogy sétálni megyünk...
Filozófiáról, teológiáról beszélt és aztán már nem is hagyott békén a tábor végéig. Sõt, azután sem. Mivel érdeklõdést tanúsítottam, a késõbbiek során ellátott könyvekkel, olyan leveleket írt, amelyekben minduntalan tanított. Többször felkeresett otthon, szülõfalumban, édesanyám már úgy kezelte, mint egy távoli, városi rokont, aki teli van furcsa szokásokkal.
Fontosnak tartottam megemlékezni róla, hiszen most, ez az idõszak az õ idõszaka: 1926. január 26-án született és 1993. február 7-én halt meg. Apja József fõherceg testõrtisztje, majd Kassa közigazgatási városparancsnoka volt. A Champagnan papi elemiben tanult, ott sajátította el a francia nyelvet. 1946-ban felvették a Színmûvészeti Akadémiára, de 1949-51 között, miután származása miatt a diákbizottság kitette a színiakadémiáról, politikai okokból börtönbe került. Miután szabadult, Debrecenbe került, majd 1957-tõl a Madách Színházban játszott. 1958-ban - az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt - újra börtönbe került.
Szabadulása után 1961-tõl a szolnoki, végül 1964-84 között ismét a Madách társulatának tagja volt. Nyugdíjba vonulása után is fõként ott szerepelt, olykor vidéken is fellépett, illetve rendezett és játszott a Nemzeti Színházban. Elõadómûvészként a XX. század címû mûsorával, amelyet saját maga szerkesztett, új mûfajt indított el a versmondás hazai mûvészetében.
Hosszú pályafutása alatt számos emlékezetes alakítást nyújtott: Hamlet, Rómeó, megformálta több Moliére és Csehov darab címszerepét. Játszott a Koldusoperában, az Ármány és szerelemben, a Ványa bácsiban és a Kései találkozásban. Az átgondolt elemzés, az igen gazdag színészi eszköztár roppant tudatos és fegyelmezett használata mindig jól látszott játékán. Az elemzést, az értelmezést bölcs megbocsátással, elnézõ iróniával mûvelte. Számos játék- és tv-filmben nyújtott maradandó élményt. Játszott - többek közt - az Aranysárkány, a Bolond április, a Szevasz Vera, a Nyár a hegyen, Az ember tragédiája, A magyar ugaron, a Csárdáskirálynõ, a Redl ezredes címû produkciókban. 1956-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjat kapott, játékát 1980-ban Kossuth-díjjal, 1989-ben Magyar Mûvészetért díjjal ismerték el. 2001-ben posztumusz a Magyar Örökség-díjat kapta meg, emberségéért és sugárzó mûvészetéért.
|
