Móricz Zsigmond

Mûveiben életének fontos állomásai kísérhetõk végig: debreceni éveit a Légy jó mindhaláligban (1922), sárospataki korszakát a Kamaszokban, kisújszállási diákéletét a Forr a borban és a Bálban örökítette meg.

A XX. század magyar szépprózájának Móricz Zsigmond a legnagyobb képviselõje (Tiszacsécse, 1879. június 29. - Budapest, 1942. szeptember 5.) 
Elsõ elbeszélése a debreceni Ellenõrben jelent meg. 1909-ben tûnt fel a Nyugat folyóiratban a Hét krajcár címû elbeszéléssel és egy állatmesegyûjteménnyel.
1930 és 1933 között a Nyugat munkatársa  volt.

Elbeszélõ mûvészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike, és egész mellékesen, költõként a legjobb magyar gyermekversek szerzõi közé tartozik.

Lassan érlelõdõ mûvész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezõkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével (1909), majd Sárarany címû regényével (1911) belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentõségû író, de központi alakja a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedik a körülötte keletkezõ indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.

A tiszántúli Alföldrõl érkezett, a vidéki társadalom keresztútjairól indult: apja feltörekvõ, gazdagodó parasztember volt, anyja elszegényedett famíliából származó úri kisasszony. Az apai elõdök nehéz munkájú falusi szegények, az anyai elõdök papok és egyéb értelmiségiek, de még bárónõ is akad a családfán. Az évszázadok óta ellenzékieskedõ kálvinista magyarok minden rétegének hagyománya találkozott Móriczéknál, ahol a paraszti többre vágyás eleve igényelte, hogy az értelmes fiú igenis értelmiségi pályára menjen. Móricz Zsigmond azonban sokáig nem találja meg saját továbbfejlõdésének világát. Középiskoláit kitûnõ református kollégiumokban (Debrecenben, Sárospatakon) végezte, ezeknek az emléke tér majd vissza a serdülõ- és a kamaszkort ábrázoló regényeiben, többek közt a Légy jó mindhaláligban, amelyek egyszerre kitûnõ korképek, és a fejlõdéslélektan mûvészi dokumentumai. Jó mûveltségû ifjúként keresi a továbbfejlõdés útjait. Elõbb családi hagyományok alapján papnak indul, de hamarosan ráébred, hogy ez mennyire nem neki való. Átmegy jogásznak. Majd a bölcsészkarral próbálkozik. Mindez egyre tágítja mûveltségét és világismeretét, anélkül hogy életcélt adna. Közben már nagyon is próbálkozik írással, egyelõre Jókai és Mikszáth hatása alatt. Végre újságíró lesz Budapesten, de a szerkesztõségekben is sokáig csak mellékes feladatokat lát el, például gyermekrovatnál dolgozik (de ennek köszönhetõ gyermekverseinek kitûnõ kötete, az Erdõ-mezõ világa). Közben azonban két döntõ irodalmi hatás éri. Megismeri Bródy Sándort, aki személyében is, mûveivel is segíti, hogy saját útjára találjon. Bródy hangsúlyozottan naturalista (habár az õ naturalizmusa még nagyon is közel marad Jókai romantikájához), a naturalizmus pedig akkor mûvészileg is, politikailag is a haladást jelentette: az igazság kíméletlen feltárását, még akkor is, ha a részletek hitelessége el is nyomta a realista összképet. De a korszerû realizmushoz akkor a naturalizmuson át vezetett az út, és Zola volt a világirodalmi példakép. Minálunk a korán meghalt Justh Zsigmond kísérletezik elõször a zolai lélegzetvételû naturalizmussal, és Bródy Sándor formál mûvészi programot belõle. Móricz Zsigmond felismeri, hogy azt a világot, amelyet pesti írótársainál sokkal jobban ismer, kell könyörtelen igazságigénnyel ábrázolnia. Ehhez pedig nagy mûvészi segítség Ady költészete. Adyval összebarátkoznak, õ Adyban látja a követendõ példaképet, a kor vezéregyéniségét; Ady pedig hamarosan felismeri Móriczban az õ mûvészi céljainak megfelelõ szemléletû és méretû prózaírót. Ady hatására jut el Móricz a forradalmiság közelébe. Õ is a "magyar ugar"-t akarja ábrázolni: az elmaradottságot, a fullasztó légkört.

És végre annyi kísérlet után porondra lép. Lelkesedés és szitkozódás fogadja. Költõi valóságlátását durvának, sõt trágárnak látják azok, akik megrettennek az igazságtól. Valójában most következett be a teljes szakítás a népszínmûvek idillizáló faluábrázolásával. Ezt elõkészítette Mikszáth, és már megkísérelte Gárdonyi, megközelítette Tömörkény és Bródy, de egészen õk sem tudtak szabadulni az idill, a szelíd megszépítés oly sokáig kötelezõ szabályától. Igaz, nekik nem is volt annyi saját hagyományuk és saját élményük a paraszti indulatokról, mint Móricz Zsigmondnak. Móricz belülrõl ismerte a szegényparasztot is, a gazdagodó parasztot is, a vidéki értelmiséget is, a vidéken maradt dzsentrit is. Regényeibõl és novelláiból lassanként kibontakozott a falusi és kisvárosi Magyarország mindaddig fel nem tárt, hiteles képe, mozgalmasan, izgalmas helyzetekben, hiteles típusok áradatában. Az egyének feledhetetlen emlékeket adó hitelességéhez járul az az élmény, hogy mindegyik Móricz-alak az olvasó személyes ismerõse lesz, akinek érti minden lélekrezdülését: Móricz a mi irodalmunk egyik legkitûnõbb pszichológusa, s éppen azért oly hiteles a társadalomképe, mert hiteles alakok magatartásán keresztül bontakozik az olvasó elé.

Az elsõ tíz év áradó mûveiben a részletekben nemegyszer aprólékos, a mindennapok sötét mozzanatait is részletesen tárgyaló, a szenvedélyekre és indulatokra erõs reflektorfényt vetítõ naturalizmus az uralkodó. Ezért is szokták olykor felületesen Móriczot egyértelmûen beskatulyázni a naturalisták közé. De a két világháború közé esõ szakaszban ez a részletezõ naturalizmus háttérbe szorul a társadalomkép erõsen kritikai szellemû realizmusa mellett. A típusok is általánosabb érvényûek lesznek. E két korszak közé esik a forradalmak kora. Ady meghal, de Móricz vállalja az örökséget: ott áll a forradalmak mellett. Volt is elég gondja-baja utána, de nem tartott a Nyugat többségének egyezkedõ, kibúvókat keresõ visszavonulóival. Kezdetben õ is a Nyugathoz tartozik, mint Ady. Babitscsal mindvégig megmarad személyes jó barátsága. De 1933-ban a Nyugattól kiválik. Sikeres író, meg tud élni; a liberalizmust sokáig tartani tudó Est-lapok örülnek, hogy Móricz a munkatársuk. Van tehát módja, hogy tanulságai alapján kibontakoztassa mûvészete javát: a magyar világ nagy realista körképét. Ekkor írja legkitûnõbb regényeit, amilyen a Rokonok, az Úri muri, vagy amikor a múlt felé fordul, akkor felépíti az Erdély regényhármasát, a magyar történelmi regényirodalom egyik legfõbb mûvét. Csak úgy ontja a regényeit. Rendkívül érdekesen ír mindig, tudja, hogy az epika lényege a cselekményesség; nyelve gazdag és sokízû; stílusa erõteljes, de ha kell, finoman költõi. És a regények mellett áradnak a novellák. Remekmûvek százával. Móricz a legnagyobb magyar novellisták egyike. Sokak szerint novellistának még nagyobb, mint regényírónak. Feszülten drámai kis képek ezek a rövid történetek. S együtt a magyar valóság óriási körképe. Ezt a körképet egészíti ki a számos riport. Móricz mindvégig szenvedélyes újságíró, örökké járja az országot, és jegyzeteli, amit lát. Nem egy szépirodalmi mûve riport fogantatású, de nem egy riportja felér egy-egy nagy novellával. Mindezek közben kísérletezik fiatalkorától mindhaláláig a színpaddal. Nem egy regényét maga dramatizálja, de ír egyenesen a színpad számára is. A két világháború között a színházban is õ jelenti a realista igényt.

Ahogy pedig a történelem a fasizmus felé fordul, s õ látja a világveszedelmet, úgy válik hangja egyre kritikusabbá és forradalmivá (Rózsa Sándor, Árvácska). A népi írók balszárnya ugyanúgy benne látta a nagy példaképet, mint a polgári baloldal. De a háború végét már nem érte meg: a vérzivatar kellõs közepén, 1942 õszén halt meg.

Életmûve óriási.