Mûemlékvédelem 2.

Ebben az esetben azonban sokkal összetettebb a helyzet, mivel az ilyen eljárás a lengyel nép tudatos tiltakozását és dacát fejezi ki az ellene irányuló pusztítás ellen, így is jelezve, hogy nem hagyja magát.

   A purizmust követõ korok végül nem pusztán lelkesedéssel, hanem racionális szakértelemmel is igyekeztek közelíteni a problémához.

   John Ruskin, angol teoretikus, a purizmus nagy ellenzõjének elve alapján igyekeztek eljárni: “ahogyan a halottakat sem lehet feltámasztani, nem lehet újjáéleszteni valamit, ami a saját idejében volt jelentõs az építészetben”.

   Különbözõ módszereket dolgoztak ki, amelyek némelyike mind a mai napig aktív részese a gyakorlati és elméleti alkotásnak, ilyenek a különbözõ konzervációs módszerek, az analízis és szintézis elve, az anasztilózis, amely jelenleg talán az egyik legelfogadottabb, s amelynek lényege, hogy az épületbõl a hiányzó részek betöltését ugyan elõírja, de megköveteli az anyaghasználatban való eltérést, ezzel jelezve, hogy más korban történt a beavatkozás.

   Az idõk folyamán különbözõ nemzetközi egyezmények (Aténi charta, 1931) születtek. A mai mûemlékvédelem abból az alapelvbõl indul ki, hogy ennek a mûvészeti-technikai tudományágnak alapvetõ célja a mûemlékek megõrzése és az adott társadalomba történõ integrálására, mivel az elõzõ kultúrák képviselõjének a szerepét tölti be. Ennek a célnak megfelelõen választja ki a konkrét megoldási lehetõséget az alkotó.

   Ez így egyszerûen hangzik: megmenteni, felújítani, megõrizni és ennyi. Az adott helyzetben azonban mindig összetett a kérdés, olyan problémák merülnek fel, s nemcsak technikai síkon, hanem esztétikai, mûvészeti és morális szinten is, amelyek kontroverzzé teszik a megítélést. Megpróbálom konkrét példákon bemutatni az ilyen eseteket. Könnyebben érthetõvé válik a probléma összetettsége és sokféle szempontbóli értékelhetõsége.

   A mûemlékvédelemben igazán komoly fordulatot a második világháború utáni idõszak jelentette. Szinte mindegyik európai állam szembesült kultúrális örökségének részbeni vagy majdnem teljes pusztulásával és olyan szituációba kényszerült, amelyben álláspontot kellett foglalnia a felújítás problematikájával szemben. Ez a pusztításból történõ felépítkezés nemzetenként változik és eltérõ jegyeket mutat.

   Mindezek közül Lengyelország példája igazán izgalmas. Azon államok egyike, amelyek a legnagyobb mértékben estek áldozatul a haborúnak, emberi és kultúrális-építészeti szemszögbõl is. Tudatosság is vegyült ebbe az irtózatos pusztításba, a lengyelek etnikai és kultúrális felszámolásába. Ez a tény a késõbbiekben jelentõs mértékben befolyásolta a lengyel mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati alakulását. Mintegy tiltakozásképpen, kifejezendõ, hogy nem lehetséges az ilyenfajta likvidáció, a lengyelek egy olyan mûemlékvédõ programot választottak a sajátjuknak, amely a lebombázott, tönkretett értékek másoláson alapuló felújításához vezetett. Tipikus példája ennek Varsó történelmi negyedének felújítása. Szinte teljes mértékben lebombázták, de késõbb a régebbi dokumentációk alapján újjáépítették.

   A mai építészeti tendenciák az ilyenfajta eljárást nem tartják helyesnek. Nem szokás az ilyen mértékû újjáépítés a sokat emlegetett autenticitás megõrzése érdekében. Az autenticitás ugyanis talán az egyik legalapvetõbb kulcsszava ennek a témakörnek. Ebben az esetben azonban sokkal összetettebb a helyzet, mivel az ilyen eljárás a lengyel nép tudatos tiltakozását és dacát fejezi ki az ellene irányuló pusztítás ellen, így is jelezve, hogy nem hagyja magát.

   A következõ példa egy ismert egyiptomi emlékmû, az Abú simbeli templom heroikus megmentésének története. Akadémikus szemmel nézve elengedhetetlen az igyekezet, hogy az adott mûemlék megõrizze eredeti környezetét, felújítási munkálataikor a környezet megsértése hibának számit. De mi történik olyan specifikus esetekben, amikor egy viztárózónyi vizet terveznek a helyébe ömleszteni? A világ összefog és áthelyezik a templomot. Megbomlik így eredeti környezetének a jellege, elvesznek az okok, amiért a helyszín ott és akkor kiválasztatatott. Ugyanakkor megmenekül az épület.

   A következõkben németországi példákon mutatom be a német mûemlékvédõ magatartásformát, valamint egy következõ, a mûemlékvédelemhez csak érintõlegesen kapcsolódó problémakört, a történelmi környezetben folyó alkotás, egy új ház építésének szempontjait egy történelmi városzrészben. Jellemzõ példa erre IOH MING PEI üvegpiramisa, mely a Louvre bejárata, s pimasz ötletességével harmonikusan kommunikál az arisztokratikus eleganciájú múzeumegyüttessel, további példa pedig a Haashaus (Hans Hollein), Bécsben, amelynek egyetlen pozitivumaként csupán azt emlegetik, hogy visszatükrözõdik benne a Stephansdom. Mitõl jó az egyik és mitõl kevésbé a másik?

Szerzõ: Václav Kinga