| A mûvészettörténészek korképeivel és mûelemzéseivel kapcsolatban szörnyû gyanúm támadt. Összefügéseik és értelmezéseik, törvényszerûségeik és meghatározásaik, valamint a rengeteg idegen szó és szakkifejezés miatt úrrá lett rajtam a felismerés, hogy azzal foglalkoznak, amihez nem értenek... Megmagyarázom.
Az irodalomtörténészek, irodalomkritikusok elemzései szintén az irodalom formanyelvén történnek. Írott alkotásokról írott kritika. Vagyis - egyszerûbben elmondva - nemcsak írni de még fogalmazni is tudnak. Általában esszé, elemzés, kritika, tanulmány, tárca, értekezés mûfajában. A képzõmûvészet történészei, esztétái viszont, az esetek 99%-ban, nem tudnak sem festeni, sem rajzolni, sem fúrni, sem faragni. Sem házat építeni. Sem semmilyen képkeretet összetákolni. Esszé, elemzés, kritika, tanulmány, tárca, értekezés mûfajában írnak arról, amirõl talán még beszélni sem lehet. Napjainkra pedig eljutottak egészen odáig, hogy ismerve a mûvészettörténet összefüggéseit, elõre képesek kisilabizálni a jövõt. Így aztán kiállításokat szerveznek, úgy válogatva össze a mûvészeket és alkotásaikat, mintha az õsi sámánok és táltosok hatalmával rendelkeznének. És tudásával.
Úgy kezelik a mûvészt, mintha az eszköz lenne a kezükben a saját gondolatuk megvalósítására. Elfeledik, hogy már az is gondolat, hogy valamiben ne legyen gondolat... Habár, nagyon is tisztában lehetnek mindezekkel, mert ha nem így volna, akkor meg miféle összefüggések birtokosai lennének? Napjainkra aztán nem az lett a fontos, hogy ki milyen mûvész, hanem hogy kinek ki a futtatója. Az egyes kiállításoknak ki a kurátora. A nagy titkok birtokosa... Aki tudja, hogy a mûvész mit nem akart, vagy mit akart mondani... Mire gondolt...
Arany Jánossal élve: "Gondolta a fene!"
Ha mostanság megriadtak volna kissé, nos, épp itt az ideje hogy elbizonytalanodjanak. A bizonytalanság ugyanis kegyelmi állapot...
Hans Belting: A mûvészettörténet vége és napjaink kultúrája
A mûvészettörténelem lényege az, hogy valamilyen általános érvényû elbeszélõ formában rávilágítson a mûvészet történelmére és értelmére. Az autonóm mûvészet egy olyan autonóm jellegû mûvészettörténelmet keresett magának, amelyben nem állt fönn a veszély, hogy összekeveredhet az egyéb fajta történelemmel. Ha kiemeljük a mûvészet képét az eddigi keretébõl, mivel az ebbe a keretbe már nem passzol bele, akkor egycsapásra elérkeztünk a mûvészettörténelem végéhez is.
A keret ugyanis éppoly jelentõs kulturális vívmány volt, mint maga a mûvészet, amelyet magába foglalt. Ugyanis, csak a keret határolhatta be képpé azt, amit magába zárt. Más szóval: csak a mûvészettörténelem foglalta össze képpé az átörökített mûvészetet, csak õ általa tanultuk meg látni, hogy mi is valójában a mûvészet.
/Kénytelen vagyok néhány gondolatot ide beszúrni: rengeteg festményem, grafikám van, amelyek nincsenek "képpé keretezve" és mégis képek. Megállják a helyüket kiállításokon is és csak akkor, ha szeretném õket eladni, szükséges a keret. Valószínûleg azért, hogy a ma mindenhez értõ embere is képnek lássa. A homo faber számára ugyanis a kép definíciója az, ami a kereten belül van. A fal definíciója pedig az, ami a kereten kívül van. Világos, egyszerû és érthetõ. Mert a világ is érthetõ, egyszerû és világos. Innen a neve is.../ A mûvészettörténelem korának tartják a 19. századot.
Az egyetemes mûvészettörténelem eszméje a szûkebb mûvészberkeken kívül csak a 19. században hódított magának teret; az anyag, amit fokozatosan magáévá tett, felölelte az elmúlt évszázadokat, sõt, évezredeket.
/Az egész tudálékos akademizmus is a 19. század szülötte. Ideje lenne, hogy már túltegyük magunkat azon a téveszmén, hogy ha kívülrõl fújjuk a költõk életrajzát, latinul is tudunk idézni néhány filozófustól, mûveltebbek leszünk. Ha mindig tudjuk a megfelelõ képletet, megoldjuk életünk nagy problémáit. Ha ismerjük az anyagok vegyjelét, csak akkor készíthetünk jó málnaszörpöt; ha fejbõl szórjuk a testünk csontjait és azok latin nevét, akkor síelés közben nem törjük ki a lábunkat; ha tudom a sebesség képletét, akkor kiszámíthatom, hogy milyen idõ alatt érek Rozsnyóról Losoncra... Viszont nem számítok az ukrán kamionosra,a síelésnél nem számolok a hóesés hiányával, de még azzal sem, hogy ha ketten összeszûrik a levet, annak nem feltétlenül üdítõ ital lesz a végeredménye... Egész életünk mindenrõl szól, csak az életrõl nem. Ami a megmaradás érdekében fontos, arra magától kell rájönnie mindenkinek./ A mûvészettörténelem korát az elõzõ koroktól éppen a tekintetben különböztethetjük meg, hogy
azok még nem rendelkeztek a mûvészeti események összefoglalt képével, vagyis a kerettel. Okfejtésem e köré a keret köré rendezõdik.
Úgy fest, hogy azzal, hogy a mûvészetet kiemeltük az eddigi keretébõl, új korszak kezdõdött: a nyitottságé, a határozatlanságé vagy, mondjuk ki nyíltan, a bizonytalanságé, és ez a bizonytalanság a mûvészettörténelemrõl átterjedt magára a mûvészetre is.
/Fontos megjegyeznem, hogy egy mûvész folyton bizonytalan a mûveivel kapcsolatban. Soha sincs megeleégedve, minden képe után leszûri a tanulságot, hogy a jövõben milyen hibákat nem szeretne elkövetni. Könnyíteni szeretne helyzetén, javítani ezen-azon, tökéletesíteni... ez viszi folyton elõre. Ha azon kell gondolkodnia, hogy beillik-e egy mûvészettörténész valamely kategóriájába, az már régen rossz. Ha egy mûvész alkotásában nincs sem gondolat, sem esztétikum, akkor biztos egy mûvészettörténész hülyesége áll a háttérben. Az alkotás egy belsõ kényszer. Külsõ kényszer esetében pusztán egy munkafolyamat eredményérõl beszélhetünk. A mûvészettörténész, esztéta, kurátor értékrendje szintén a belsõ hatások közé tartozik, mivel az alkotó elõtt folyton ott lebeg a megfelelni akarás.
De ítélkezzen az utókor!/ Ma a kultúrát már nem azzal a csöndes szemlélõdéssel tesszük magunkévá, ahogy egy zárt keretbe foglalt festményt tekintünk meg, hanem azzal az interventív mentalitással, ahogy a tömegeknek készült látványosságokat szokták bemutatni. Ennek több oka is lehet, például az, hogy egyre kevesebb az olyan kultúra, amit mi magunk produkálunk, miközben egyre jobb technikákat fejlesztünk ki arra, hogy sikerrel reprodukálhassuk mások kultúráját.
/Ezzel a megállapítással sokan egyetértünk. Megfigelhetõ ez az amerikai mûvészetben és - agresszivitása miatt - az összes kortárs törekvésben szerte a világon. A zene például, a nyugati társadalmak agyonbálványozott, agyondédelgetett értékteremtõ faktora , körbe utánozza már önmagát. Számomra viszont nincs utálatosabb dolog, mint ha valaki önmagát idézi. A komolynak nevezett maradiság már évszázadok óta egy helyben topog, és koncertjei jelmezbálokra hasonlítanak, ahol mindenféle ódivatú ruhakölteményekben feszítenek különbözõ maskarák.
A könnyûnek nevezett irányzat, akárcsak a képzõmûvészet napjainkban, üldözi a gondolatot és megátalkodott az ostobaságában. L'arte pour l'arte - ma: ostobaság az ostobaságnak. Próbáljátok csak leírott formában, mint egy verset olvasni egy-egy énekes vagy együttes dalszövegét... Katasztrófa. Ezért aztán az énekesnõk már pucérra vetkõznek a siker miatt, és úgy viselkednek, mint a kurvák. Pardon, prostituáltak.
És a színészek? És a színésznõk? És a sportolók...
Ezek közé szándékozik emelkedni a képzõmûvész is, menedzsere - a kurátor által.
Kiszolgálni szándékozik a tömegízlést és fizetségképp behabzsolni a népszerûséget. Apropó, emelkedés ez vagy bukás?/ A mûveltség gyarapodásával elapad az a készség is, hogy kötelességszerûen foglalkozzunk a kultúra mûvelésével, és erõsödik az igény, hogy a kultúra egyszerûen csak szórakozás legyen. Meglepõ élményekkel szolgáljon ahelyett, hogy oktatna, vagy olyan látványosságokkal halmozzon el, amelyeket már értenünk sem feltétlenül kell.
A mûvészet ahelyett, hogy a kultúra szigorú és megközelíthetetlen jellegét hangsúlyozná, emlék-rituálékba menekül vagy a közönség mûveltségi szintjéhez alkalmazkodva olyan szórakoztató revükbe áll be, melyek során a kultúrát akárhányszor vissza lehet tapsolni a porondra.
/Szórakozás. Mintha valamilyen lételemet takarna a fogalom. Mint halnak a víz, embernek a szórakozás. Teli vannak a kocsmák szórakozó fiatalokkal, amely tény miatt már szórakozóhelyeknek is nevezik ezeket. Egyre gyakrabban látni, hogy ilyen szórakozóhelyek falain képzõmûvészeti alkotások váltakoznak bizonyos idõközönként. Csapdát állít a mûvészet a nézõnek. Ugyanis az alkotás akkor válik mûalkotássá, ha létrejön a kommunikáció a mû és a befogadó között... Tessék, egy újabb definíció, ami magasztos és fennkölt, és nagyszerû...
És ha a graffity-király éjjel kommunikál egy épület falával, az rongálásnak minõsül. És nem kommunikációnak... Szórakozás. Lassan be fog kerülni az alapvetõ emberi jogok közé./ Korábban a mûvészeti tárlatok csakis a mûvészetet mutatták be és ezek a kiállítások tényleg
a mûvészettörténelem érdekében kerültek megrendezésre, vagyis amit szolgáltak, az valóban az autonóm mûvészet volt.
Mostanában viszont egyre több olyan rendezvénnyel találkozhatunk, ahol bizonyos tematikus szempontok szerint úgy állítják össze a látnivalót, hogy azzal a szenzációra éhes bámészkodóknak tegyenek eleget. A mûvészet mindig is privilegizált része volt a kultúrának, saját területén teljes autonómiát élvezett. Fittyet hányhatott a társadalom külsõ kényszereinek és attól sem kellett félnie, hogy át kell vállalnia bizonyos kötelezettségeket a kultúra egyéb területeitõl.
A kultúra éppen arra volt büszke, hogy megengedheti magának, hogy tolerálja a mûvészet
szabadságát, és tényleg nem ártotta bele magát a mûvészet belügyeibe. Ma viszont a kultúrán belülrõl érkeznek a mûvészettel szemben támasztott birtokigények.
Arról van szó, hogy a kultúra kénytelen az utolsó tartalékait is bevetni, hogy érvényesülhessen a társadalomban; életre-halálra beszállt hát a körülötte folyó csatározásokba, és a mûvészetet
arra kötelezi, hogy tanúskodjék mellette.
/A mûvészetet arra kötelezi... A kultúra arra volt büszke... Ki? Könyörgöm, ki? Sosem volt és remélem, sosem lesz ennyire centralizálva az egész, hogy ezekrõl a dolgokról így lehetne beszélni. Kultúrszörny, akinek áldozatokat kell bemutatni... Esetünkben szabadidõt áldozni... Mert ugye, nekünk csinálja, illik elmenni... Akikkel csináltatja, azoknak meg pláne.
A Mûvészet papjait mûvészettörténészeknek hívják. Udvaroncait, meg csahos ebeit mûvészeknek... Nekifeszült tehát mindkettõ - a transzcendens világban - a mi létezésünkért folyó gigászi összecsapásban egymásnak, aztán egyik a másikat kényszeríti, kötelezi, hogy tanúskodjék... Mintha csak a Tollaskígyóról hallanék mesélni.../ A mûvészek, a mûvészettörténészek és a mûvészetkritikusok nem ugyanazzal a képpel rendelkeznek, ha arról van szó, hogy mi a mûvészettörténelem, de mindegyikük nagyon is érdekelt benne.
A mûvészek és a mûvészeti írók egyformán részt vesznek a mûvészettörténelem megalkotásában; az elõbbiek dolga a jövõ megalkotása volt, az utóbbiak pedig a múlt felett rendelkeztek.
/Inkább már nem kommentálom. A jövõ és a múlt urai.../ A mûvészek, akik örömest lerázták volna nyakukból a történelmi összefüggéseket, most cinkosaivá és haszonélvezõivé váltak a mûvészettörténelemnek.
Minél kevésbé voltak képesek arra, hogy önmagukat egyedül a mûveik segítségével definiálják, annál inkább esküdtek valamely történelmi folytonosságra, amiben megpillantható volt a mûvészet értelme.
Vagy maguk alkottak történelmet, amikor mûveket hoztak létre vagy pedig a történelmet követték azzal, hogy lemásolták az ott található elõképeket. A mûvészet már régen nem az elit ügye.
Mintegy kisegítõként, magára vállalja a kulturális identitás mindazon szolgáltatásait, amiket a társadalom intézményei már nem láthatnak el.
Ahol a mûvészet nem szül többé konfliktusokat, hanem csak arra jó, hogy konfliktusmentes környezetet garantáljon a társadalom számára.
Ilyen helyzetben elmarad az orientálódás igénye is, amely mértékadójául mindig is a
szakembert tekintette. Ahol pedig nincs többé szakértõ, ott laikusok sincsenek.
/Ott mindenki szakértõ lett, ott mindenki mindent ért és tud. Mindenki ért mindenhez. A homo sapiens kultúrát teremtõ világa fokozatosan átalakul a homo faber szubjektivizmusává./ A mûvészetet a nagy bankok is elkezdik gyûjteni, és politikusok is kifüggesztenek mûalkotásokat dolgozószobáik falára (méghozzá lehetõleg új, kortárs alkotásokat).
És e sikert nem csorbítja az afféle panasz, hogy elmosódó arcélû, vagy netán arctalan ez a mûvészet. Napjainkban a mûvészet sikere attól függ, hogy ki gyûjti, s nem attól, hogy ki az, aki csinálja. A mûvészettörténet vége címû kötetbõl.
München, 1995. /Alapjában véve egyet is értenék sok dologban Hans Beltinggel. Egy újabb elmélkedés, egy újabb kórkép. Látlelet. Viszont annyira okkult és annyira objektivitásra tör, hogy már számomra nem igaz.
- Miért, ki vagy te? - teheted fel a kérdést, hiszen úgy viselkedtem, mintha az igazság birtokosa lennék... Nos, én vagyok az a kisfiú, aki egyszer észrevette, hogy nincs is új ruhája egy illetõnek./
|
