| Múzsák, ha vannak még, akkor május 29-tõl gömöri házukba, Rimaszombat szívébe beköltözhetnek. No, nem palota ez, nincs oszlopcsarnok, nincs kilátás bõ olajfaligetekkel borított hegyoldalból alant elnyúló szõlõkre, csak egy egyszerû kis ház ez, egy egyszerû kisvárosban. Egy sokat látott, már-már az enyészet által is kikezdett házikó volt még nemrég, aminek az a nevezetessége, hogy megaludt pitvarában egy suhanc költõ, akit Petõfi Sándornak hívtak. 1845-ben történt ez, május virágos havában, mikor is ezt a loboncos üstökû poétát a gömöriek táblabírájuknak megválasztották. Ez volt tán Petõfi egyetlen választott tisztsége, ezzel kedveskedtek neki itteni barátai. Földön aludt, mint a garabonciások, kiket útszélen ér el az este. Mit álmodhatott, álmodott-e, nem tudni, csak azt mégis megjegyezte, itt ismerte meg annak a módját, hogyan kell úgy aludni, hogy az ember hajába pehely ne keveredjék. E fölfedezésre a földönalvás ténye ébresztette rá a költõt. Nem vette zokon, miért is vette volna. Nem finnyás teremtés az igazi költõ. Nem kell annak semmi díj, dicsõségkoszorú, hiszen az igazinak a múzsák csarnokában való pihenés, az öröklét a valódi jutalma. Most meg az a csudálatos dolog történt meg, hogy a múzsák ott aludhatnak az õ ágyában, a pitvarban, a hideg kövön. Kilátásuk csak egy keskeny utcára lehetséges ugyan, ott is szürkeség, árnyékok sora, néha elzötyögõ autók képe csak a látnivaló, így minden bizonnyal jobban teszik, ha bent, magában a házban nézelõdnek. Ott több a látnivaló. Majd ki földi halandó esetleg betéved ide, maga is meggyõzõdhet arról, micsoda kincses kis ország vendége volt itt Sándor! Mi több, nem halott tárlóké itt a fõszerep, hanem az élõ szóé, a cselekedeté, a teremtõ, éltetõ és megtartó gondolatoké. Úgy kicsinosították, rendbehozták jókezû, szívvel dolgozó mesterek ezt az apró házat, hogy bárki kedvet kapna ellakni benne. Hát ezután, ha nem is tartósan, de majd meg is teheti. Aludhat Petõfi ágyában, vagy rendes ágyban, hallgathatja a kemence duruzsolását, esõk dobolását, nézheti az udvar négyszögét egy más látószögbõl. Múzsákkal álmodhat, verset csiholhat, barátokkal kvaterkázhat, vagy csak úgy leülhet gondolkodni a világ múlandóságán, a költészet örökkévalóságán. Majd csendben melléülnek a béke, az ihlet és az emlékezés tündérei, elsimogatják homlokán a gondok redõit, feloldják szomorúságát. S ha egy viharos éjszakán bekopog és szállást kér majd loboncos hajú szellem, beengedheti azt, melegedni kemence tüzénél. Majd jókat hallgatva, álmot ereszthet szemére, hogy meglássa abban, mi is az értelme ennek a vad rohanásnak ebben a surranó, gyors, földi idõben. A múzsák házat kaptak. Petõfi Sándor arca dombormûként ott vigyázza õket a bejáratnál. Költözzék be velük együtt e kisvárosba újra a világító lélek hatalma. |
