Napló egy haldoklóról

Babus - akinek nevét majd akkor árulom el a nagyközönségnek, ha õ is megengedi, már régóta várakozik az irodalom rovat elõszobájában. Hát itt az idõ, legyen itt fent egy bensõséges hangulatú, nagyon személyes írás. Tessék belépni! Blog? Nem blog? Nemtom... Tessék eldönteni... Az biztos: érték!

A minap találtam egy füzetet. Egy kemény fedelû, fekete- fehér virágmintásat. Ahogy kinyitottam, láttam, hogy egy naplót tartok a kezemben. Tudom, hogy egy naplóba nem illik beleolvasni, de mivel a sajátomról volt szó, lelkiismeret furdalás nélkül tettem. Az elsõ sor után már nem tudtam letenni a kezembõl.
 
„Ma érkeztem. Rossz érzésekkel indultam otthonról, mert nem tudtam, mi vár rám. Hát, már tudom. Nem lett jobb érzésem. Klaus annyi gépre van kötve, hogy a család nem fogja bírni fizetni a villanyszámlát. Katka felhívott, hogy egy kis lelket öntsön belém. Felelevenítettük a régi szép idõket, mikor még élt Hannelore. Szegénykém, annyit kacagtunk mellette, pedig nem tehetett róla, hogy elhagyja az esze. Elég sokszor.
 Sosem felejtem el Klaus születésnapját. Egy restiben foglaltatott asztalt a család számára. Minden tányéron egy-egy szál virág feküdt, ha jól emlékszem, liliom. Az akart lenni a dekoráció. Hannelore mindenáron meg akarta kóstolni, ami az õ szemszögébõl nézve normális is, hiszen a tányéron volt. Az õ tányérján. Ami pedig a tányéron van, azt meg kell enni, nem igaz?! Ezt mindannyian tudjuk! Szóval, kitaláltunk egy vadiúj játékot. Õ a szájába vette, én kikaptam onnan. Aztán újra szájba, majd újra kikapni onnan. Élvezetes volt. Egy darabig eljátszogattunk, éreztem is, hogy jót tesz az adrenalin szintemnek. Majd hirtelen belépett valaki az ajtón, én elfordultam, a drágaságom pedig kihasználta az alkalmat, hogy végre megkóstolja a finomságot. Mire visszafordultam, a virág szárának már csak egy icipici része csüngött ki a szájából. A plafont nézegette épp, mintha misem történt volna, és biztos vagyok benne, hogy azon gondolkozott, hogy õ is így csináltatja meg otthon a nappaliját. Épp csak hogy nem fütyörészett hozzá. Nagy hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Annyi ember volt körülöttünk, én szégyelltem magam helyette. Rászóltam, hogy köpje ki, de naná, hogy esze ágában sem volt! Nem volt mit tenni, elkezdtem túrkálni a szájában. Jól nézhettünk ki. Hát igen, amilyen az ápoló, olyan az ápolt. Mindkettõ félõrült. Aztán rámszóltak, hogy hagyjam; ha enni akarja, egye. Ezek voltak a szép idõk! Most meg?...
Azt kell látnom, hogy Klaus félholtan fekszik az ágyon, mindenhonnan csövek csüngenek belõle, és teljesen tehetetlen. Lélegeztetõgép nélkül tán meg is halna, a napi gyógyszeradagjával egy lovat is ki lehetne nyúvasztani, és olyan sovány, hogy a cápát ütni kéne, hogy ráharapjon. Nem akartam mutatni, mennyire megviselt a látvány, de mihelyst a szobámba értem, bizony elpityeredtem. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a kórházból meghalni engedték haza. Ezért is vagyok most itt. A feleségét már eltemettük, most õ következik. A család azt reméli, hogy a halálakor én leszek majd mellette, de hát ki tudja ezt elõre kiszámítani? Az egyik orvos tíz évet saccol neki, a másik szerint ez volt az utolsó karácsonya. Mindenesetre, a beteg állítólag érzi, mikor van itt az ideje, és ha esetleg mégsem én lennék mellette, haladékot kér a haláltól, hogy elbúcsúzhasson tõlem. Érzem, hogy így van, és így is lesz. Õ is azt akarja, hogy én fogjam a kezét, ha mennie kell. Nem mondta, de tudom. Minden egyes rezzenését úgy ismerem már, mintha mindig is itt éltem volna. Életem legszebb karácsonyi ajándékát kaptam ma tõle. Mindannyian összegyûltünk az ágya mellett, és a lányai, meg az unokái helyett nekem adta át elõször az ajándékát. Ilyen megtiszteltetésben már rég volt részem. Láttam valamit a szemében, ami megijesztett, és egyben meg is nyugtatott. A pillantásával tudatni akarta, hogy már nincs sok hátra, de már nem fél, egyáltalán nem fél.
 A halála után nem vezetek többé naplót.“

Ez volt az utolsó mondat a napló lapjain.

Babus