Nemzeti Színház

A múltkoriban felmerült a kérdés a Nemzeti Színház kapcsán, melynek problematikája kicsit kapcsolódik a posztmodern építészet által felvetett kérdésekre, lévén, hogy tervezõje, Siklósi Mária is felhasználja a posztmodern formanyelv szabadságát, s talán kicsit túlzásokba is esik vele. Mondjuk úgy, hogy negatív példa?

    Vizsgáljuk meg ezt a kérdést Déry Attila kritikáján keresztül, amelyet még az épület megépülése elõtt írt, a versenypályázat látványtervei alapján.

   Hely. Az építés helyszíne az 1999 augusztusában hozott kormányhatározat szerint a pesti Duna-part Petõfi és Lágymányosi híd közötti partszakaszán az állami tulajdonú 38017/39 helyrajzi számú telek lett. A színház a Soroksári úthoz csatlakozó bekötõutakról közelíthetõ meg, és délnyugati irányba fordul. Ez az elsõ országos jelentõségû budapesti középület, amely kikerül a fõváros történelmileg kialakult belterületérõl. E tény a polgári és nemzeti kormány és a liberális és kozmopolita fõvárosi vezetés ellentétét tükrözi: ki-ki pártállása, indulatai szerint kommentálhatja. A fõváros szempontjából nyomasztóbb az a felismerés, hogy a tervezett dél-pesti beruházás egyre inkább egy millenniumi városközpont kialakulásához vezet, és a valódi városközpont-jelleghez nélkülözhetetlen országos jelentõségû középület itteni felépítése erõsítheti is e tendenciát. A fõváros szerkezete a Pest súlypontját a Duna-part mellõl hátra keletre vonó körúti sugárúti rendszer kialakításával utoljára az 1870-es, 1880-as években változott jelentõs mértékben. Úgy látszik, most a történelmi városközpont burkolt délre húzásával állunk szemben, vagy más perifériák felé irányuló fejlesztésekkel együtt erõteljes decentralizálással. E folyamatok hatása ma még beláthatatlan; értékelése túllépné e cikk kereteit.

   Koncepció. Siklós Mária 600 személyes nézõterû színházat tervezett, 200 fõs stúdiószínházzal, logikus belsõ térkapcsolatokkal, a Nemzeti-hez szükséges protokollterek díszpáholy stb. színvonalas kialakításával. A színház technikailag nem lép túl a Guckkastenbühne (kukucskaszínház) konvencionális felfogásán, szerkezete, színpadtechnikai berendezései kötöttek, színpada nem variálható, színpadkerete nem oldható fel, elõszínpada nem alakítható ki, oldalszínpadai nem teljes értékûek, aréna jellegû színpad-kialakításra korlátozottan sem alkalmas. E színpad, amelyet Ditrói Mór ismerõsként üdvözölne, alkalmas a hagyományos nemzeti színházi repertoár hagyományos bemutatására, de semmi többre; nem ad lehetõséget a 20. században kialakult vagy újra a színpadi eszközök közé emelt rendezési megoldások alkalmazására, valamint azon dramaturgiai "rosszalkodások" kipróbálására, amelyek nélkülözhetetlenek a színpadi mûvészet fejlõdéséhez. E merev és egyvariációs terv nem éri el Hofer tervének színvonalát, és elmarad Ligeti és Bán sokféleképpen variálható, rugalmas színpadterveitõl; nem alkalmas a nemzeti színjátszás elsõ számú alkotómûhelyének, ami a Nemzeti Színház feladata lenne.

    Kompozíció. Szabadon álló, részben eltérõ hosszoldalrészletei ellenére szimmetrikus középület, süllyesztett elõtérrel, elõlépcsõvel, elõtetõvel; konvencionális, konzervatív megoldás. Középületeink évszázadokon át felismerhetõk voltak szimmetrikus tömegükrõl, középtengelybe húzott, elõtetõvel kiemelt fõbejáratukról és tengelyre komponált elõcsarnoki-közlekedõi-dísztermi együttesükrõl. E megoldás a tekintélyelvû hatalom megjelenési formája. Valaha az állam által intézményesített erõszak igazolása volt a tekintély, amelyet tipikusan az államszervezet csúcsán látható egy személy testesített meg. Az építészeti szimmetria végsõ soron a központi hatalom jelképe. Az állam a káosz alternatívája volt, társadalmi méretekben elfogadható volt tehát az állam erõszakossága is. Korunk hatalmának már más a jellege; adminisztratív és személytelen. A megosztott felelõsség korában élünk. Hagyomány és tekintély már nem alapja és nem is igazolása a hatalomnak. Az építészetben a felelõsség és hatalom megosztása a 19. század második felétõl kezdve az egymástól elhatárolt, de egyenrangú belsõ térrendszerek kialakulásához, ez pedig az épületek megjelenésében a funkció szerinti tagoláshoz vezetett. A folyamat pontosan azokat a hagyományos építészeti gesztusokat értékelte le, amelyek e házat jellemzik. Új Nemzetink nagy formái tehát olyan társadalmi és politikai viszonyokat tükröznek, amelyek már nem jellemzõk korunkra. E megállapítással szemben áll a hagyomány tisztelete, amely, ha a legmagasabb rendû erkölcsi elvekhez való ragaszkodást és a minden kultúremberre kötelezõ tapintatot jelenti, korántsem negatívum. Miért ne építsünk régies színházat? A megszokott forma talán barátságosabb, és több biztonságérzetet ad. Az ismert forma életben tartását korlátozza az a tény, hogy a mûvészi alkotások, amelyek minden korban a valóságos konfliktusokat tükrözték, ettõl hitelesek. Ma már nem hatalom és alattvaló ellentéteit mutatják be (hiszen az egyik fél, a hatalom egyre inkább mechanikussá és arctalanná válik), hanem a verseny és az abban való vesztés reális lehetõségét ábrázolják. Korunk a verseny kora, ahol a versenyt a hatalom adminisztrálja, de a sikert a verseny valós volta biztosítja. A tét valódisága biztosítja mûvészetünk pátoszát és egyúttal meghatározza múlthoz való viszonyunkat is. Minden kitérõ gesztus az ismert és megszokott állapot rögzítésére és ismétlésére törekszik, vagyis tudat alatt az egyenlõ esélyû megméretéstõl való félelmet fejezi ki, a konfliktus elkerülését jelzi, a mûvészi alkotás halála.
A nagy forma meghatározza színházi megjelenésünket is. Az 1940-es évekig a színház nézõtere egyfajta társadalmi szereplés színhelye volt. Gondolatban estélyi ruhát, feszes viselkedést kapcsolunk e színház formáihoz. Ma már egyre kevesebb az igény a formálisan ünnepélyes megjelenésre; ahol e reflex tovább él, játékká válik és idézõjelbe kerül, ahol pedig komolyan veszik, kerülgeti a nevetségesség. Különösen színházban érdekes e jelenség; természetes, fesztelen viselkedéssel közelebb kerülhetünk a színpadi cselekményhez. Személyesebb, átélhetõbb lehet az élmény, ez az, amivel a színház elõadások emberi hibái ellenére is többet adhat ma bármiféle hibátlanra esztergált konzervmûvészetnél. Nagyon furcsa gesztus ma olyan házat építeni, amely hamis reprezentációra kényszerít bennünket; ha elfogadjuk a nem az építészeti formák diktálta szerepet, rosszul érezzük magunkat benne.

   Részletformák. Az épület három részre tagolt tömege bejárati-közönségforgalmi, nézõtéri és színpadi-kiszolgáló funkciókat fogad magába. Az együttesbõl kiemelkedõ és a részeket összefogó, sima falú magas tömeget ívesen hátrahajló tetõ koronázza. A résztömegek együtt rovart formáznak: a bejárat a fej, a nézõtér a tor, a színpad a potroh, a hátrahajló tetõ a kitinpáncélos hát.
   A magasra emelt, tört vonalú és térben ívelt elõtetõ alá vont és elöl, lejjebb a bejárati fal szerkezetére szerelt kisebb elõtetõvel megtoldott, üvegezett bejárati rész íves alaprajzú. Ez a fej látványos és vidám; könnyed is szeretne lenni. Formai és hangulati párhuzamai a szecesszióval letagadhatatlanok. 1900 körül épült házak, metrólejáratok, orfeumok elõtetõi jutnak eszünkbe.   

   Zavaró ez a hasonlóság, önkéntelen asszociációinkban a boldog békeidõk, a könnyû vér, a felelõtlenség és a kissé fülledt közönségesség jelképei. Zavaró a tetõ és a mögötte elhelyezkedõ középsõ fõ? A tömb mérete és léptéke közötti feszültség is. Ekkora bevezetés mögött hatalmas és nagyvonalú folytatást várnánk. Nem lepõdnénk meg, ha e bejárati tömb „Kaszinó” felirattal kerülne elénk, vagy ha Las Vegasban „Trocadero” lenne ráírva, mögötte hatvanemeletes felhõkarcoló magasodna, a színpadon pedig hölgyek habos alsónemûben kánkánt táncolnának. Akkor és ott helyén is lenne minden; formák, méretek, szimmetria.

   A kör alakú nézõtéri tömb a kompozíció „csuklópontja”, komor és méltóságteljes. Mintha itt a tervezõ észbe kapott volna; ez a kultúra fellegvára! A tor háromszintes monumentális homlokzatát második szintje fölött kétrészes övpárkány tagolja, és sima, tagolatlan fõpárkány zárja le. A tömbön félkörívvel záródó, tagozatos keretezésû falnyílások sorakoznak, közülük a két alsó szint nyílássora azonos méretû, a felsõ szinti ablakok a két párkány közé vannak szorítva. Meglepõ a két azonos súlyú szint; ha volt gesztus, amit az antik elõképekre épülõ építészet mûvelõi évezreden át kerültek, hát ez volt az: a hangsúlyozott szint, a piano nobile a történeti építészet nélkülözhetetlen eleme, építészethez kapcsolódó emlékképeink alapja. Kissé ügyetlen eklektizálás ez: stilizálni akar, de a szándék oszloprendek híján a tagolatlan fõpárkánnyal mechanikusra sikeredik. Nem a tervezõ által óhajtott Colosseum-motívum jut róla eszünkbe, hanem az 1900-as évek eklektikus formába bújtatott gázgyári tartályai. És még valami, ami színház volt ugyan, de mindig csak két szereplõje volt: a tanár és a halott, akit a boncasztalon trancsírozott. Régen ilyen nagy ablakos, kerek épületekben oktatták a klinikákon a sebészeket.
A potroh semleges és modern. Architektúrája szerint lehetne iroda, számítóközpont… Keleti homlokzatának íves erkélye önmagában igényes megoldás; értelmezhetetlen viszont a részben a homlokzat síkjából kiugratott tartószerkezete, az aszimmetrikusan a ház tömegébe beillesztett kisebb eklektikus épületrészek, a bizonytalan toldalékok az épület elõrésze fölé kinyúló, középsõ íves tetõtömbbel együtt.

   Az épület formáit látva érezhetjük, hogy a tervezõ valami fontosat akart mondani, de nem értjük, mi az. Színházat a színpada, nem a formája tesz színházzá. Hogy külseje milyen, az a rendeltetés jelzésén túl lényegtelen. Nemzeti színháznál megkövetelhetõ a középületi reprezentáció is, ám az, tekintve azokat az asszociációkat, amelyeket történelmünk és jelen helyzetünk sugall, nemigen lehet több néhány puritán és méltóságteljes gesztusnál. Ez az épület látványos, de hiányzik belõle az idealizmus kifejezése, sõt és ez talán még rosszabb, nem is hordoz egyértelmû üzenetet. A döntéseknek az a sora, amely az épület ilyen kialakulásához vezetett, valahol elkanyarodott az irracionális felé. Mint valós kiindulási pontot, nem korunk színpadi és reprezentációs igényeit vette alapul, hanem formai alapú választ akart adni a felmerülõ kérdésre. Differenciálódott polgári társadalomban, ahol a forma választása rétegfüggõ folyamat, e tervezõi magatartás hibás és konfliktusok forrása. A formákhoz képzeteink és elõítéleteink kapcsolódnak, és ezek változnak is. Mindig lesznek, akik a választott formával nem azonosulnak, azt – be nem vallottan – társadalmi alapon provokatívnak érzik. Logikus döntési sor végeredménye – tudomásul véve a dél-pesti helyszínt – “kinyíló”, folyóparti színház lett volna, látványos, változatos természetkapcsolattal, a táj és az épület határának elmosásával, az aréna jelleg különféle ideiglenes és állandó megoldásaival. A táj és a látvány számtalan lehetõséget kínált volna erre a tervezõnek, sokkal többet, mint a kötöttebb, kialakultabb Erzsébet és Deák téri környezet. Nem lehet az építési területre nézni, hogy ne gondoljunk az elszalasztott lehetõségekre.

   Az épület elhelyezése és tájolása – e téves döntési folyamat végeredményeképpen – nagyon karakteres formáival együtt sértõdöttséget fejez ki: a közönséggel, az építészettel és a maga korával szemben. A dac gesztusa ez a ház, meg a kényszeré; ritka pillanat építészetünk történetében, hogy ekkora építmény készüljön közcélra, csak azért is, társadalmi és szakmai egyetértés nélkül, sõt annak ellenére. Ha megépül, lesz egy újabb színház Pesten, amelyet a népszáj talán „nemzetinek” hív majd, de a közönség ferencvárosinak gondol, és csicsás vaudeville-nak érez. A közvélemény a hivatalosan adagolt hozsannázás után visszalép majd a társasjáték nyitó lépésére. Ismét lesz egy olyan nemzetink, amelyet a szakma és a nagyközönség ideiglenesnek tekint, a színészek szakmailag megfelelõ nemzetit igényelnek stb. Vajon mikor lesz a következõ pályázat?
Ami történt, tekinthetjük egy zsákutcába kényszerített hozzáértõ tervezõ tragédiájának, aki megragadta élete kínálkozó lehetõségét, amelybõl rosszízû kényszer lett, és akihez legszívesebben odamennék, hogy megkérjem, ne folytassa; legalább arra gondoljon, amit ugyanerrõl az épületrõl õ mondana, zsûritagi, kritikusi minõségben. Vagy tekinthetjük egy olyan ember mûvének, akinek képességeit meghaladta a kormánybiztosi szerep. Száz év múlva doktori értekezések tárgyalják majd az 1987-es pályázatot, és azt is, hogy utána „történelmileg” szükségszerû volt-e, hogy sok jó megoldás után kiválasztottuk e mintakönyvi rosszat. Azt mondhatják majd, hogy az építészet – és nem a minõsége – tükre a hatalmi és társadalmi viszonyoknak. Tekintélyelvû hatalom éppúgy építtethet jó házat, ahogy tekintélytagadó demokrácia rosszat. Igaz! Az építészet történetének tanulsága az is, hogy a teljes vagy csaknem korlátlan önkényuralom kiváló alkotások sorát hozta létre, miközben a demokrácia hajlik a középszerûség felé. Ám igazán jó építõmûvészeti alkotás – mint mindenféle mûvészeti alkotás – akkor jó, ha tükrözi a korát. Ez az épület pedig erre nem alkalmas; ez egy demokráciában antidemokratikusan létrejött épület. Rettentõ nagy baj, hogy ez e ház lényege; ettõl érezzük sértõdöttnek, ettõl ilyen zavaros. Ezért hiányzik az épületbõl a szervezõ erõ, a magasabbrendû logika, amely minden jól sikerült épületnél elégtétellel és jó érzéssel tölti el a szemlélõt; jó házat azonnal át lehet tekinteni, és meg lehet érteni. Ezért érezzük e ház formáit túl soknak, provokatívnak, öncélúnak. Paradoxonokat kedvelõk azt is mondhatják: ezért szimmetrikus, ezért olyan bejáratra komponált, régi vágásúan középületszerû.

   Persze riposztozhat erre valaki: az a lényeg, hogy felépült. A többi nem számít. Tévedés! Egy épület – és különösen egy középület – nem csupán a rendeltetésszerû használat tárgya, hanem megépítése gesztusának emléke. Csaknem másfél évszázada egy lelkes fantaszta Pesten Vigadót épített, egyetlen fõhomlokzatra komponált, látványos, ámde alig használható épületet, amelynek szeszélyes és romantikus formáit a klasszicizmus kiegyensúlyozottságához szokott közönség idegenkedve fogadta. Mégis mint közpénzbõl, közóhaj szerint emelt építményt a közvélemény magáénak – sõt közismert külföldi példákat feledve nemzeti stílusúnak is! – tekintette, hibáival együtt. A Vigadó keletkezése körülményeivel együtt épült be a nemzet tudatába, és ezeknek emléke azóta is e házhoz fûzõdik. Nem mindegy tehát, milyen módon és milyen körülmények között építjük fel új nemzeti színházunkat. Az áldatlan ellenségeskedés oktroj gesztusa kapcsolódik-e hozzá avagy a közóhajé.

Részlet Déry Attila: Nemzeti színházaink címû írásából. Mozgó Világ, 2001/1
Forrás: www.epiteszforum.hu