Nemzeti trauma

Nem kell egyetérteni. Lehet kulturáltan vitatkozni. Érdemes is. Kell beszélni Trianonról. Nyíltan és õszintén. Kell ütköztetni a véleményeket. Meg kell birkózni végre ezzel a nemzeti traumával. Hogy végre megszûnjön és másképpen is tudjunk élni, ne csak árnyékában.

Trianon 88
Árnyékként velünk élõ múlt: ezt tartják a 88 évvel ezelõtti trianoni döntésrõl. Ennek a történelni eseménynek a megközelítése mindenki számára személyes, én sem lehetek kivétel. Bõ 30 évvel ezelõtt, serdülõként éltem meg egyszer s azóta is oly sokszor kihatását, máig nyúló árnyékait. Az elsõ mélyreható élmény szülõvárosom határában élt, kint a Baglyasnak nevezett erdõn túl, amikor buzgó gombázás eredményeként véletlenül az akkori államhatárig sodródtunk. Valami furcsa borzadály vett erõt rajtam hiszen a madarak, a fény, a mindent betakaró zöld soha nem ismertek határt, egyetlen egységes tájként élt az erdõ. Kettészelve a határral. Aminek látásától az akkor már idõsebb Laci bácsi, az állami gazdaság szõlészetének õre szemében könnyek gyûltek, s amitõl ez a mindig vicces ember hirtelen elkomorodott, elszótlanodott. Nem tudhattam még akkor, egészen pontosan mi is az oka ennek a keserûségnek. Csak azt éreztem, elvettek valamit tõlem is, ha mást nem, legkevesebb egy vidám gombázás hangulatát. A szabadságra vágyók minden elszántságával kérdezni kezdtem, s egyre több és fájdalmasabb élményt adtak át az idõsek. Arról, hogy volt egyszer valami, amit örökkévalónak és szentnek hittek, s aminek elvesztése miatt szerintük egy egész nemzet el van kárhozva. Hallottam nemzetközi összeesküvések elméleteit, belémépítették a másodrendûség, a kisebbség tudatát és érzését. Jó ideig így is éltem. Addig, míg rá nem ébredtem, semmivel sem vagyok rosszabb, másodrendûbb, mint akárki más e sárgolyón. S akik annak tartanak, ilyennek minõsítenek, azok nem mérvadóak az életemben. Másik oldalát kezdtem keresni hát ennek a traumának. Azt az oldalát, mely szerint ami nem öl meg, az megerõsít, az elszántabbá tesz, az megkeményít. Arra tanít, hogy még nagyobb toleranciával póbáljam meg keresni az indítékokat, elviselni a következményeket. A magyarság egy része ma Trianont okolja szinte mindenért. Valamilyen okot persze mindig lehet találni akkor, ha nem tudunk a helyzettel mit kezdeni. Ez kézenfekvõ de olcsó megoldás.  Fájó és égõ sebhelyet újra  és újra feltépni egy örökös forradást, egy mindig vérzõ heget jelent. De ki akar arcán ilyen hegget viselni? Nem lenne-e már itt végre az ideje annak, hogy begyógyuljanak a sebek? Hiszen ma már nyugodtan folytathatom a sétát azon a helyen, ahol 30 évvel ezelõtt megállított a mesterséges határ. Igaz, azóta Laci bácsi sincs már, nem tudom megérte-e legalább ezt a jó érzést. Lélekben, kultúrában, szellemiségben soha nem is szakadtam el, mert nem engedtem magam elszakítani a nemzetemtõl. Aki amiatt panaszkodott, hogy mesterségesen elszakítják anyanemzetétõl, az nem ismeri a lélek és a szellem szabadságát. Aki ma is sújtó traumaként és nem a megmaradásra, az összefogásra buzdító tényként fogja fel Trianont, annak úgylátszik még egy Trianon kell. Ady szerint nekünk Mohács kell. Mert tragédiák, pusztulás, fogyás, belviszályok nélkül nem tudunk élni már magyarként. Pedig lehetne. Ha azt tartják egyesek, a magyar tudatalattiba épült bele ez a nagy súlytás, akkor bontsuk ki onnan ezt. Beszéljünk róla, elemezzük, mint tényt, oldjuk fel a görcseit. Ha isteni csapásként tartjuk számon, akkor a keresztényi lelkület szerint el kell hinni, csak azokat súlytja a teremtõ,  akiket szeret. S hogy Krisztus a másik arcát is odanyújtotta az arculcsapásnak? Igen. S nekünk már ezt sem kell megtenni, mert számtalan arculcsapást kellett elviselni eddig is. De mégis az a legény, aki állja! Ideje túllépni a nyafogáson, a hirtelen elõperdülõ szélsõségek ugatásán. Köznyelv és közbeszéd témájaként kell kezelni a trianoni tarumát de úgy, hogy abból ne hátramenés, hanem elõrelépés legyen. Dolgozni kell a 88 éves hátrány megszüntetésén, elõnnyé kell formálni a tehetséget, a munkát, az akarást. Egy közmondás szerint, teher alatt nõ a pálma. Nem szabad felejteni, de helyes megítélését kell megtalálni a múlt és jelen közti viszonynak. Keresni kell és egyben túllépni rajta.