Örülnék, ha megtekinthetném

Csáji Attilától kaptam ezt a levelet. Az élõ legendától, aki felvidéki gyökerekkel rendelkezik, és aki jelenleg a kortárs magyar képzõmûvészet egyik legkiemelkedõbb alakja.

"Kedves Barátom!

Értesítelek benneteket, hogy szombaton, április 22-én, délelõtt 10.25-kor az M2-n „Lézerfények a reneszánsz csarnokban” címmel portréfilmet vetítenek rólam, melyet néhány héttel ezelõtt, a kinyomtatott mûsor dacára, kivettek az adásból. Akkor váratlanul bekérettek az ”illetékesek” az anyag elõzetes megtekintése végett.
Örülnék, ha megtekintenéd.
Üdvözlettel
                                                         Csáji Attila"

Majd késõbb ezt a levelet kaptam:

"Szervusz!

Ha esetleg tervbe vetted a rólam szóló TV film megtekintését, el kell, hogy halaszd.
Most, péntek délelõtt kaptam az értesítést a TV-bõl, hogy annak ellenére, hogy a hivatalos mûsorban szerepel a rólam szóló portréfilm, váratlanul – a kampánycsendre való tekintettel – letiltották az adást.
Ismét. 
Elõször március 12-én tették ugyanezt, jelezve, hogy az elsõ választási fordulót követõen lejátszák. Bele is tették az M2 április 22-i mûsorába.
Semmilyen aktuálpolitikai kijelentést nem tettem a filmben. Magamról beszéltem, elképzeléseimrõl, munkámról és kutatásaimról, valamint arról a harcról, ami a hatvanas–hetvenes években a hivatalos kultúrpolitikával folyt: betiltott kiállításokról, az avantgard mûvészetrõl, a gyümölcsözõ lengyel kapcsolatokról, a szabad véleménynyilvánítás elfojtásáról – és arról, hogy a kilátástalannak tûnõ harcban, a túlerõvel szemben mégis mi gyõztünk. Mûvésztársaim – joggal – sorra szerezték a babérokat, a Munkácsy-díjaktól a Kossuth-díjakig.

Nem akarok találgatni, hogy kik és mitõl félnek?
Ami evidens, azt ne magyarázzuk.
Az tény, hogy e letiltásokban félelem bujkál, és eltitkolás. Nem azon töprengek, hogy velem már a nyolcvanas években nem történt ilyesmi – sok évtizeddel kell visszamenni, hogy megfelelõ párhuzamot találjak – hanem arról a ma egyre gyakoribb és a közelmúltat idézõ komor „dejá vu” érzésrõl, mely újabb és újabb rímeket talál: Ságvári Endrétõl a kádári nosztalgiák újra élesztgetéséig, és a letiltásokig. És ez nem csak elgondolkodtató, de cselekvésre késztetõ is.
A mûvész cselekvése: a megfogalmazás!

Valójában ez az egész nem rólam szól. Ezeknek az eszközöknek a jõvõbeni elhatalmasodásában sokkal több van: módszeres eltiprása azoknak, akik teremtenek és õriznek értékeket és kötõdéseket.
Ez nem a jobb- és a baloldal harca. Ezek avitt – de még jól hasznosítható – hatalmi álcák. Civilizációnknak abban a válságos idõszakában, amelyben élünk, nélkülözhetetlen az értékek felmutatása, a szabad teremtõerõ kibontakoztatása és az elmélyedés. Sokan túljutottunk a hagyomány és a lelemény vitáján és ez tradícióink újrafelfedezését is megköveteli.
Az Új Mûvészet körkérdésére írtam néhány évvel ezelõtt:
... A kultúra egy-egy nemzet életvitelében olyan, mint a DNS a sejteknél, mely az örökletes tulajdonságokat viszi át sejtrõl sejtre – itt generációról generációra. Nem véletlen, hogy az okos, távlatokban gondolkozó gyarmatosítók nem elégszenek meg az anyagi javak kifosztásával, hanem a kultúrát is megszállják, s próbálják megfosztani identitásától.
Egy közösség szétzúzása leghatásosabban így történhet.

Egy mozaikokra hullott világ könnyebben manipulálható. Ebben nincs szükség töprengésre és elmélyedésre késztetõ mûvészetekre.
Úgy tûnik a „kultúrharc” újabb szakaszába léphet...

Lehet, hogy nem érem meg, hogy szétpukkad a vörös lufi, de a luftballonoknak ez a sorsuk.
Megkerülhetetlenül.

Barátsággal:
                                                           Csáji Attila"

Amikor a bevezetõ szövegén gondolkodtam, megfogalmazódott bennem egy befejezésnek szánt gondolatsor is. Aztán úgy döntöttem, hogy felesleges ide a kommentár. Az egész magáért beszél...